Kénytelenek voltunk kirendelni még pár kört, egyszerűen nem lehet nem inni, amikor a háttérben a sejhajfeketevonat megy, érzi az ember, hogy a történelem egy fontos mérföldköve ül mellette az asztalnál.  Racionális lényünk elmaradozott, az pénzügyekkel nem foglalkoztunk, fél kettőig mulatoztunk, majd kikértük a számlát. Sürgés forgás támadt, a szomszéd termben beindították a végtelen számok összeadására fenntartott IBM AS400-at, szorgos kezek szorozták meg fogyasztásunk a Bolztmann állandóval. 

 

 

AS 400 

Két öltönyös operátor felkapcsolta a nagyteljesítményű nyomtatót, közben a főpincér egy kis beszédet tartott, és elhelyezett egy márvány emléktáblát a nevünkkel az asztalunk felett. Egy félmeztelen fekete hosztesz tolta be a számlát egy ezüst kiskocsin, a zenekar tust húzott, mi pedig aláírtuk a jelzálog szerződéseket. Attila felragasztott még a zenekar homlokaira pár húszezrest, felkergette őket egy gesztenyefára, a törzset két oldalon stihlel bevágta, hogy játék közben egyensúlyozniuk kelljen, majd elhagytuk a környéket.

 

 

Meglepő, de a szakirodalomban sehol sem említették, hogy a Magyarországon keresztülfutó Országos Kéktúra legtechnikásabb, embert próbáló szakasza Kőszeg belvárosában, a Két Strucc és a Kóbor macska fogadó között fekszik. Kitartásunknak és összefogásunknak hála végül a a csapat nagy része eljutott az ágyakig. Attilának ez nem sikerült, keresztben elaludt a padlón, de reggelre valahogy ő is felkerült az ágyra, bár még mindig cipőben és teljes menetfelszerelésben volt.

 

Kora hajnalban a  sportos életet élő turista szeme felpattan és készülődni kezd. Sajnos mi ezt átaludtuk, majd fél tíz körül pánikszerűen kávézni és internetezni kezdtünk. A helyzet semmi jóval nem kecsegtetett. A térképek szerint 800m-es emelkedést kellett teljesítenünk másnaposan, úgy hogy 17:40-re Bozsokba érjünk, hogy aztán onnan Lukácsháza és Szombathely érintésével országunk fővárosába érkezzünk. Ha lekéssük a bozsoki buszt, akkor 9 óra alatt tudunk hazavonatozni Szombathelyről. Ez tíz óra után nem úgy hangzott, mint egy idilli andalgás ami közben az eltelt szép napokra emlékezünk. 

 

Még pár kávé és eljutottunk egy közértig. A boltban semmi sem változott a filmsorozat 1979-es látogatása óta, csak az árcédulákat cserélgették szorgalmasan. Naív vásárló üzemmódban bevásároltam az ipari hulladéknak kinéző felvágottból és csak fizetés után vettem észre, hogy 3800 Ft egy kiló. A sárkányfűárúsra emlékeztető eladó megnyugtatott hogy a legkiválóbb minőségről van szó, egyenesen Bécsből szállították, a túristaszalámira emlékeztető kinézet teljesen véletlenszerű. 

 

 

Elképzeltem, ahogy reggel a Császári Család beszállítóival viaskodott egy carrerai márvány oltár körül, amin a termék pihen, különlegesen képzett, vegetáriánus testőrök gyűrűjében. Nem ment könnyen, mert egy csomó egyforma felvágott volt előtte, biztonságos távolságban az árcéduláktól. Azt hiszem a gyanakvás megmérgezte az emberi kapcsolataimat. 

 

Innen már felpörögtek az események, bementünk a cukrászdába, párszor eltévedtünk, majd ténylegesen elindultunk. Az idő szorításában - 11 körül járt - a kék kereszten tettük meg az első részt, amit nem bántunk meg. Megtekintettük a hatalmas gesztenyefa maradványát, ami a sorozat előtt kb 10 évvel múlt ki, és Mátyás király alatt született. A kerülete 10m kürül van, az átmérője ennek π-ed része. 

 

 

Végül csak beértünk az erdőbe. 

 

 

További rövid kaptatás után egy furcsa objektumhoz érkeztünk. Elsőre egy erdei házhra emlékeztetett, ami hátul a hegyoldalba nyúlik. A mellette lévő nemzeti színű szalagos koszorú miatt gondoltuk, hogy fontos hely lehet. A házon egy felirat, amely nem mondja el, hogy hol állunk, de közli, hogy melyik telefonszámot kell felhívni, ha be akarunk menni körülnézni. Ez annyira furcsa, hogy Attila felhívja a számot. 

 

 

Egy kedves hang elmagyarázza, hogy Szálasi bunkerjánál állunk, ahol nyugatra menekülve időzött, mielőtt továbbállt Ausztriába. Így már értjük miért nincs kiírva hol vagyunk, csak két telefonszám. A koszorún csak egy kicsit csodálkozunk. Felkaptatunk a hegyre, majd le a hétforráshoz, itt már a kék jelen haladva. Itt innunk kell az össszes forrásból, mert csak ez garantálja a szerencsénket. Finomak. 

 

 

A forrás mellett elhagyatott határőr laktanya, egy kedves turista pár szerint pár évvel ezelőtt még jó állapotban volt. Innentől folyamatosan az Osztrák határ közvetlen közelében haladunk, sok hasonló elhagyatott objektumot látunk. 

 

 

Keményen kaptatunk felfelé a 882 méteres Írottkő felé. Rengeteg kilátót hagyunk el, de semmit sem látunk a ködtől, csak azokat a szépségeket amik a lábunknál vannak. 

 

 

Folyamatosan nézzük az óránkat, és látjuk, hogy szoros lesz a befutó. A 17:40-es bozsoki csatlakozáshoz négy körülre fent kell lennünk Írottkőn, és még akkor sem lesz sok időnk ünnepelni. Hideg szélben és ködben haladunk felfelé. Menetelünk a vasfüggöny emlékúton, körülöttünk furcsa az erdő, talán mert nem művelték, nyírfák kevednek fenyőkkel és elhagyatott tornyokkal. Végül felérünk a csúcsra, de a várt extázist csökkenti, hogy a Kéktúra emlékmű nem ott, hanem a közeli Szent-Vid hegyen van. 

 

 

Annyira azért nem rossz a helyzet, előkerül az Ország Legdrágább Túristaszalámija, Attila pedig bekever egy Tobit. Teljes a páneurópai piknik, a Tobi magyar, a szalámi a Sárkányfűárús szerint ugye Bécsi, már csak egy orosz hússaláta hiányzik. Eddig szerencsére nem tudtam mi a Tobi, most kiderül, hogy fehérboros kóla. Rossz ötletnek hangzik, és igen, az is. Azért megisszuk, majd elkezdjük keresgélni a pecsételőhelyet, amit alaposan elrejtettek. Megtaláljuk, és mindent lepecsételünk, ami kéznél van, az itt található speciális, tornyot ábrázoló pecséttel. 

 

 

Már elmúlt négy, így el kell indulunk Bozsok felé. Kicsit furcsa érzés, mert a Kéktúra megy arra. Tulajdonképpen véletlen elkezdjük ezzel a Kék kör teljesítését, hiszen a Kék keleti és nyugati végét nem csak északon, de már délen is összekötötték, a Rockenbauer emléktúrával. Az erdő gyönyörű színekkel búcsúztat minket. 

 

 

Elég fáradtan tesszük meg a szó szerinti levezető kilómétereket, ráadásul időre és esőben. Huszonöt percünk marad Bozsokra érve a busz előtt, amit forraltborral és emlékkép készítéssel töltünk. 

 

 

Csináltunk jobb képet is, de azon sajnos látszom, ezért elég előnytelen. Igazából integetni akartunk Attila Anyukájának, aki a blog kedvéért regisztrált be a facebookra :) A busz pontosan fut be, irány Lukácsháza, itt megáll mellettünk a kőszegi vonat, és a vezető rábeszél minket, hogy menjünk vele, úgyis ő megy visszafelé. Ahogy ígéri nincs kalauz, viszont Szombathelyre érve kevesebb mint öt percünk van az IC előtt, ami az utolsó esélyünk, hogy emberi időben hazaérjünk. Attila futva veszi a jegyet, és fél perccel az indulás előtt a vonaton vagyunk. 

 

Az egész napos erőltetett menet közben nem volt időnk nosztalgiázni, azon gondolkozni, mennyi minden történt velünk ezen az 1100 kilométeren, két és fél hónap alatt. Az út alatt nekem az volt a benyomásom, hogy az ország 31 éve jó hely volt, és nem sokat változott azóta. A fák kicsit nagyobbak, a kocsik kicsit gyorsabbak, az internet pedig ugyanolyan gyors, mint amikor még nem volt. Az emberek kedvesek, főleg azok, akik nem találkoznak túl sok túristával. Szóval, érdemes itthon körülnézni.

 

 

Most lesz időnk a meleg szobában fényképeket visszanézni, és azon gondolkozni, hová kellene menni következőnek. Egy pár jó tippünk mindenesetre van. 

 

Hát, így.

 

2010.10.17