Miután szépen elbeszélgettük az időt az István-kúti idillépítőkkel, bele kellett húznunk, mert másnap át kellett adnunk a Hernád környékén a stafétát Andráséknak, akik onnan folytatják a túrát. Innen már sejthettük, hogy éjszaka is gyalogolni fogunk.
A helyzet kezdett kicsit kicsúszni az irányításunk alól, mert internet kapcsolatot sem sikerült szereznünk Regécen (egyik szolgáltató sem érhető el), ennivalót sem, kezdett lemerülni a telefonom, a fényképezőgép már lemerült és a laptopban sem volt sok áram. Ez így együtt az éjszakai sétával kicsit fáradtan kezdett gyanús lenni. Sebaj, felvásároltuk a sós-mogyoró készleteket a kocsmában, jó lesz az a maradék kolbásszal, vizünk meg úgyis van. Átmentünk Mogyoróskára, megkerülve a regéci vár dombját, erősen kaptatva, mert a kék-jel festők megint vicces kedvükben voltak.
Mogyoróskára érve úgy éreztük, minden jóra fordul, mert találtunk egy helyet, ami nyitva volt és így elfogaszthattuk életünk legrosszabb hamburgerét. Kunyeráltunk egy kis áramot, és készültünk az éjszakai menetre. Ekkor már több napja túráztunk, így jogosan éreztük magunkat Winnetou és Old-Shutterhand közös gyermekének, aki úgy olvassa a térképet, mint más az index címlapot. Mélyreható térképészeti tudásunk abból állt, hogy ha a kék jelzést jelentő piros csík keresztez szintvonalakat jelző barna csíkokat, az fájni fog, ha nem fog, akkor öröm és boldogság lesz.
View Éjszaka Mogyoróska -Arka in a larger map
A Mogyoróska és Arka közötti szakaszon nem hogy nem metszett semmit a jelzés, de egyenesen egy patakmederben futott az út, és ugye, ahogy ifj. Winnetou megtanulta, a víz többnyire és valamennyire vízszintes. A hamburger és a vízszintesség felett érzett öröm átjárta fáradt tagjaink, és elkezdtünk magabiztosan tekinteni a jövőbe, bele. Ádám még azt is mondta, hogy milyen kár, hogy vége lesz a túrának, most kezd belejönni.
Kisétáltunk a faluból, és közben arról elmélkedtünk, hogy miért van, hogy egyes emberek, mint például Máté, előző túratársam megfosztják magukat az olyan örömöktől, mint amikor az ember egy barátságos kis patak mellett andaloghat éjszaka, baráti társalgást folytatatva, miközben a háttérben egzotikus madarak csivitelése teszi tökéletessé az idillt. Ekkor az idill felületén hajszálrepedések kezdtek megjelenni, mert a talaj negyven centi mély sárrá vált, amit valamilyen ismeretlen, lánctalpas állat nyomai tettek járhatatlanná. Ez nem tökéletes terep Ádámnak, aki mint a fogyasztói társadalom elleni harc vezetője szandálban érkezett a Zemplénbe, ja, fejlámpa sem volt nála.
Ádám egy kidőlt fán megy át a patakon (telefon képek, fejlámpával világítva)
Sebaj, gondoltuk, ez nem tarthat sokáig. Úgy is lett, a talaj javult, mi megérkeztünk a következő pályára, a csalánok közé, amelyek magasabbak voltak túratársamnál, aki csak két méter. Ez rövidnadrágban nem volt igazán mulatságos. A következő 2.5 órát már nem igazán lehet leírni. Valahol a Blair Witch project és a Camel trophy keverékére hasonlított. Az ok egyszerű, az idilli patakmedret kissé átváltoztatta az a brutális áradás, ami annyi gondot okozott az országnak, és amit mi csak az intereneten láttunk. Az egész szakasz tele méretes kövekkel, kidőlt fákkal és uszadékokkal. A jel folyamatosan keresztezi a patakot, ami tele van sziklákkal. Rendes felszereléssel ez nem is lenne baj. de a szandálban és egy fejlámpával forgolódva nem volt őszinte a nevetésünk. A közelben persze a megszokott térerőtlenség volt, így sejtelmünk sem volt milyen messze vagyunk Arkától. A lombok miatt még GPS jel sem volt. Túrázókhoz méltatlan módon műutért imádkoztunk. Amikor három óra önfeledt szórakozás után elértük az Arka feletti utat megcsókoltuk, és tovább botorkáltunk.
A patakmederben töltött idő vége felé már láttunk villámokat a távoli égen, de úgy döntöttünk, hogy ez aránytalan büntetés lenne, egyszerűen nem történhet meg. A sátrakat végül Arka után állítottuk fel egy alkalmatlan helyen, előre nevetgélve milyen lesz, ha a kiszemelt mélyedésben majd felgyűlik a víz. Ádám kölcsön sátrat használt, amit nem lehet rendesen bezárni, és a vízzáró képessége inkább a vít szűrésére korlátozódik, én egy extra-könnyűt, aminek viszont eltört a hátsó merevítője, és botokkal kellett feltámasztani.
.jpg)
Amikor végül megjött a vihar, nekem csak cseppek estek be a sátramba, Ádám viszont el kellett hogy pakolja a hálózsákját, hogy ha vége lesz, legyen miben aludni. Ekkor már hisztérikusan röhögtem, számolgattam hány órát tudunk összesen aludni a szomszéd sátorból pedig azt hallottam "végre meg tudom mosni itt bent a s***em" :) Pár órát kómás alvásban töltöttünk, aztán össze kellett dobálni a vizes cuccokat, hogy Andrásék ne várjanak túl sokat ránk a találkozási pontnál.
Utólag csak arra tudok gondolni, hogy a Zemplén az együtt töltött szép napok után ezzel a zordsággal búcsúztatott minket, mint a romantikus filmekben a halálos beteg főhős aki elriasztja szerelmét, mert másképp nem tudja elküldeni :)
