A kéktúrán gyalogolva megnézzük mi változott, mióta a Másfélmillió lépés sorozat stábja ott járt 31 éve.
Kapcsolat
Ha találkoztunk a túrán, vagy találkozni fogunk, vagy ha van ötleted mit nézzünk meg, irj nekünk! masfelm@gmail.com Köszönet
A Depo.hu csapatának a kölcsön laptopért
Akik (jóval) előttünk jártak
Egyrészt ugye van az a mondás, hogy életében mindenkinek kell írnia egy könyvet, másrészt az e-könyvek terjedésével ez sokkal egyszerűbb és olcsóbb lett. A fentiekből egyenesen következik, hogy elektronikus könyvet kellett készítenem a blog tartalmából, így akkor is fennmaradunk az utókornak, ha lekapcsolják az internetet a rossz időjárás vagy a recesszió miatt. Így tehát nekiálltam, hogy pár nap perl programozás, borzasztó windowsos segédprogram használat és káromkodás után elkészüljön valami, ami úgy tűnik nem tartalmaz nagyobb hibákat.
Felmerül persze a gyanú, hogy ez olyan könyv mint a szalagavatós videók - csak az élvezi aki szerepel is bennne - de ezt majd a hálás utókor kideríti. Ha bele akarsz olvasni, akkor vagy egy ekönyvolvasóra lesz szükséged, mint az amazon kindle, vagy a kobo, vagy egy tabletre vagy okos telefonra telepített programra, pl az amazon ekönyv olvasójára. Ezekről itt írnak nagyon okosakat.
A könyvet ide kattintva töltheted le mobi formátumban, vagy ide kattintva pdf formátumban olvasáshoz vagy nyomtatáshoz. Egészen elszántak letölthetik HTML-ben is a tartalmat egy nagy zip fileban, és olvashatják bármin amin elfut egy böngésző. Ha találtok benne hibát, jelezzétek itt kommentben és ha lesz idő javítjuk.
Vannak napok, amik éjfélkor kezdődnek. A túra utolsó napjának kezdetén 0 óra 0 perc volt, és még mindig a Két Struccban ültünk. A pincér a hetvenes évek Balatonjáról érkezett ide egy időkapunk keresztül, a bőr brifkó - bőr mellény kombinációt sem volt még ideje lecserélni. A hangulat egyre feljebb hágta magát, keményen beindult az élőzene, megérkezett a nagyonsokadik kör Soproni-Bacher, majd Attila a táncparketten fejre ejtette Ildit, amíg én posztot írtam.
Kénytelenek voltunk kirendelni még pár kört, egyszerűen nem lehet nem inni, amikor a háttérben a sejhajfeketevonat megy, érzi az ember, hogy a történelem egy fontos mérföldköve ül mellette az asztalnál. Racionális lényünk elmaradozott, az pénzügyekkel nem foglalkoztunk, fél kettőig mulatoztunk, majd kikértük a számlát. Sürgés forgás támadt, a szomszéd termben beindították a végtelen számok összeadására fenntartott IBM AS400-at, szorgos kezek szorozták meg fogyasztásunk a Bolztmann állandóval.
AS 400
Két öltönyös operátor felkapcsolta a nagyteljesítményű nyomtatót, közben a főpincér egy kis beszédet tartott, és elhelyezett egy márvány emléktáblát a nevünkkel az asztalunk felett. Egy félmeztelen fekete hosztesz tolta be a számlát egy ezüst kiskocsin, a zenekar tust húzott, mi pedig aláírtuk a jelzálog szerződéseket. Attila felragasztott még a zenekar homlokaira pár húszezrest, felkergette őket egy gesztenyefára, a törzset két oldalon stihlel bevágta, hogy játék közben egyensúlyozniuk kelljen, majd elhagytuk a környéket.
Meglepő, de a szakirodalomban sehol sem említették, hogy a Magyarországon keresztülfutó Országos Kéktúra legtechnikásabb, embert próbáló szakasza Kőszeg belvárosában, a Két Strucc és a Kóbor macska fogadó között fekszik. Kitartásunknak és összefogásunknak hála végül a a csapat nagy része eljutott az ágyakig. Attilának ez nem sikerült, keresztben elaludt a padlón, de reggelre valahogy ő is felkerült az ágyra, bár még mindig cipőben és teljes menetfelszerelésben volt.
Kora hajnalban a sportos életet élő turista szeme felpattan és készülődni kezd. Sajnos mi ezt átaludtuk, majd fél tíz körül pánikszerűen kávézni és internetezni kezdtünk. A helyzet semmi jóval nem kecsegtetett. A térképek szerint 800m-es emelkedést kellett teljesítenünk másnaposan, úgy hogy 17:40-re Bozsokba érjünk, hogy aztán onnan Lukácsháza és Szombathely érintésével országunk fővárosába érkezzünk. Ha lekéssük a bozsoki buszt, akkor 9 óra alatt tudunk hazavonatozni Szombathelyről. Ez tíz óra után nem úgy hangzott, mint egy idilli andalgás ami közben az eltelt szép napokra emlékezünk.
Még pár kávé és eljutottunk egy közértig. A boltban semmi sem változott a filmsorozat 1979-es látogatása óta, csak az árcédulákat cserélgették szorgalmasan. Naív vásárló üzemmódban bevásároltam az ipari hulladéknak kinéző felvágottból és csak fizetés után vettem észre, hogy 3800 Ft egy kiló. A sárkányfűárúsra emlékeztető eladó megnyugtatott hogy a legkiválóbb minőségről van szó, egyenesen Bécsből szállították, a túristaszalámira emlékeztető kinézet teljesen véletlenszerű.
Elképzeltem, ahogy reggel a Császári Család beszállítóival viaskodott egy carrerai márvány oltár körül, amin a termék pihen, különlegesen képzett, vegetáriánus testőrök gyűrűjében. Nem ment könnyen, mert egy csomó egyforma felvágott volt előtte, biztonságos távolságban az árcéduláktól. Azt hiszem a gyanakvás megmérgezte az emberi kapcsolataimat.
Innen már felpörögtek az események, bementünk a cukrászdába, párszor eltévedtünk, majd ténylegesen elindultunk. Az idő szorításában - 11 körül járt - a kék kereszten tettük meg az első részt, amit nem bántunk meg. Megtekintettük a hatalmas gesztenyefa maradványát, ami a sorozat előtt kb 10 évvel múlt ki, és Mátyás király alatt született. A kerülete 10m kürül van, az átmérője ennek π-ed része.
Végül csak beértünk az erdőbe.
További rövid kaptatás után egy furcsa objektumhoz érkeztünk. Elsőre egy erdei házhra emlékeztetett, ami hátul a hegyoldalba nyúlik. A mellette lévő nemzeti színű szalagos koszorú miatt gondoltuk, hogy fontos hely lehet. A házon egy felirat, amely nem mondja el, hogy hol állunk, de közli, hogy melyik telefonszámot kell felhívni, ha be akarunk menni körülnézni. Ez annyira furcsa, hogy Attila felhívja a számot.
Egy kedves hang elmagyarázza, hogy Szálasi bunkerjánál állunk, ahol nyugatra menekülve időzött, mielőtt továbbállt Ausztriába. Így már értjük miért nincs kiírva hol vagyunk, csak két telefonszám. A koszorún csak egy kicsit csodálkozunk. Felkaptatunk a hegyre, majd le a hétforráshoz, itt már a kék jelen haladva. Itt innunk kell az össszes forrásból, mert csak ez garantálja a szerencsénket. Finomak.
A forrás mellett elhagyatott határőr laktanya, egy kedves turista pár szerint pár évvel ezelőtt még jó állapotban volt. Innentől folyamatosan az Osztrák határ közvetlen közelében haladunk, sok hasonló elhagyatott objektumot látunk.
Keményen kaptatunk felfelé a 882 méteres Írottkő felé. Rengeteg kilátót hagyunk el, de semmit sem látunk a ködtől, csak azokat a szépségeket amik a lábunknál vannak.
Folyamatosan nézzük az óránkat, és látjuk, hogy szoros lesz a befutó. A 17:40-es bozsoki csatlakozáshoz négy körülre fent kell lennünk Írottkőn, és még akkor sem lesz sok időnk ünnepelni. Hideg szélben és ködben haladunk felfelé. Menetelünk a vasfüggöny emlékúton, körülöttünk furcsa az erdő, talán mert nem művelték, nyírfák kevednek fenyőkkel és elhagyatott tornyokkal. Végül felérünk a csúcsra, de a várt extázist csökkenti, hogy a Kéktúra emlékmű nem ott, hanem a közeli Szent-Vid hegyen van.
Annyira azért nem rossz a helyzet, előkerül az Ország Legdrágább Túristaszalámija, Attila pedig bekever egy Tobit. Teljes a páneurópai piknik, a Tobi magyar, a szalámi a Sárkányfűárús szerint ugye Bécsi, már csak egy orosz hússaláta hiányzik. Eddig szerencsére nem tudtam mi a Tobi, most kiderül, hogy fehérboros kóla. Rossz ötletnek hangzik, és igen, az is. Azért megisszuk, majd elkezdjük keresgélni a pecsételőhelyet, amit alaposan elrejtettek. Megtaláljuk, és mindent lepecsételünk, ami kéznél van, az itt található speciális, tornyot ábrázoló pecséttel.
Már elmúlt négy, így el kell indulunk Bozsok felé. Kicsit furcsa érzés, mert a Kéktúra megy arra. Tulajdonképpen véletlen elkezdjük ezzel a Kék kör teljesítését, hiszen a Kék keleti és nyugati végét nem csak északon, de már délen is összekötötték, a Rockenbauer emléktúrával. Az erdő gyönyörű színekkel búcsúztat minket.
Elég fáradtan tesszük meg a szó szerinti levezető kilómétereket, ráadásul időre és esőben. Huszonöt percünk marad Bozsokra érve a busz előtt, amit forraltborral és emlékkép készítéssel töltünk.
Csináltunk jobb képet is, de azon sajnos látszom, ezért elég előnytelen. Igazából integetni akartunk Attila Anyukájának, aki a blog kedvéért regisztrált be a facebookra :) A busz pontosan fut be, irány Lukácsháza, itt megáll mellettünk a kőszegi vonat, és a vezető rábeszél minket, hogy menjünk vele, úgyis ő megy visszafelé. Ahogy ígéri nincs kalauz, viszont Szombathelyre érve kevesebb mint öt percünk van az IC előtt, ami az utolsó esélyünk, hogy emberi időben hazaérjünk. Attila futva veszi a jegyet, és fél perccel az indulás előtt a vonaton vagyunk.
Az egész napos erőltetett menet közben nem volt időnk nosztalgiázni, azon gondolkozni, mennyi minden történt velünk ezen az 1100 kilométeren, két és fél hónap alatt. Az út alatt nekem az volt a benyomásom, hogy az ország 31 éve jó hely volt, és nem sokat változott azóta. A fák kicsit nagyobbak, a kocsik kicsit gyorsabbak, az internet pedig ugyanolyan gyors, mint amikor még nem volt. Az emberek kedvesek, főleg azok, akik nem találkoznak túl sok túristával. Szóval, érdemes itthon körülnézni.
Most lesz időnk a meleg szobában fényképeket visszanézni, és azon gondolkozni, hová kellene menni következőnek. Egy pár jó tippünk mindenesetre van.
Pár hetes kitartó várakozás után elérkezett az ideje, hogy elmenjünk befejezni a túrát. Készülni persze nem készültünk semmit, mert ugye csak a túra 3.6% van hátra, tehát teljesen felesleges készülni. Reggel 6:05-kor felszálltunk a Keletiben Ildivel és Attilával a Nyugatra tartó vonatra, hogy pár órával később Hegyeshalom mellett egy drapp Wartburgban, belőtt zselés hajjal disszidálva átszakítsuk a sorompót (na, ez melyik filmben van?).
A vonaton nehezen ment az alvás, a fejem sajnos mindig a mellemre esett, úgy tűnik a magyar okatatásban, sőt Magyar-Oktatási-Rendszerben eltöltött évtizedek alatt felhalmozott tudás az agyam első részébe került, nem a hátsóba. Bükre megérkezve azonnal láttuk, hogy nyugaton vagyunk, a magyar feliratok szerényen meghúzódtak a németek mellett. A házak szép rózsaszínek, kékek, mindenhová jutott delfin a kertbe, vagy oroszlán a kerítésre. Egymást váltották a pizzériák a bayerische bajor vendéglőkkel.
Hende Balázs barátom posztjai miatt már kicsit gyanakodtunk, hogy a táj nem lesz himolájásmontblancos, de azért annál lehetett volna változatosabb, mint amilyen. Tényleg nem ajánljuk senkinek, hogy ide jöjjön. Ha mégis muszáj, akkor gyertek quaddal, vagy enduróval.
Amikor elértük a kéket egy kedves kis út kanyargott egy ligtes erdőben. A változatosságot a gombák elhelyezése jelentette.
Egy kis idő után elértünk valamit, ami nagyon szép színes volt, és később kiderült róla, hogy az ország egyetlen (egyetlen!) áfonya (!) ültetvénye (!). Álljunk meg itt egy pillanatra és mélázzunk el rajta, hogy ez volt a nap legizgalmasabb pillanata (na jó, a buli ami most alakul ki a két struccban Kőszegen még versenyben van).
Azt is megtudtuk, hogy az összes áfonyát a Fény utcai piacon értékesítik, nyersen. Ekkor nekiszögeztük az úrnak a kérdést, hogy akkor miből készül az a rengeteg áfonyalekvár. Azt mondta, most van lengyel és román import, de akkor is ugyenannyi lekvár készült, amikor semmi áfonyát nem importáltak még. Ez a leleplezés alapjaiban rázta meg világunkat, olyan szintű felfedezés ez nekünk, amit csak Stohl András tudna kellő hangsúllyal közvetíteni a kedves publikumnak.
Tovább haladva egy kedves kis út kanyargott a ligtes erdőben. Na jó, igazából nem kanyargott, kurvára egyenesen ment majdnem végig, pár kilóméterenként egy derékszügű kanyarral. Simán túrázattunk volna mondjuk az Újlipótvárosban, vagy Manhattenben is, és mindkettő közelebb lett volna.
Ekkor egy váratlan fordulattal megérkeztünk Tömördre, ahol megtaláltuk a sorozatban bemutatott egyik kastélyt, ami azóta is arra vár, hogy nemsokáramindjártjövőreanégyesmetróutánegyből elkezdjék hasznosítani. Az mindenképp pozitívum, hogy a tetőt helyreállították, így az épület állapota nem romlik tovább.
A falun közösen sétáltunk át egy kedves emberrel, aki elmondta, hogy már csak egy kocsma van a faluban, ami a pógármesteré. Mindenki odajár, mert vagy rokona vagy alkalmazottja a póginak, vagy mindkettő. Igazi kocsma volt, tehát tíz perc alatt mindent megtudtunk, ami a környének történt. A falut egy hústolvajlási ügy tartja rettegésben. Több ház füstölőjéből tűnt el kolbász, sonka. A pulthoz legközelebbi Józsi szerint gyanús alakok, idegenek járnak a faluban, bár ő nem akar senkire célozgatni. Khmmm. Az egyik gyanusítotott elterjesztette, hogy állatok dézsmálják a füstölőket, ami Józsi szerint nevetséges feltételezés, egy kiba***tt tömördi oroszlán kellene ahhoz, hogy 11, azaz tizenegy (ti-zen-egy!) kilogram kolbászt nyomok és zsírpacnik nélkül eltűntessen a füstölőből. Egyébként is, hogy lehet az, hogy egy vadállat bemegy a két kur**anagy kutyához és azok meg sem szólalnak? Józsi szerint ez le-he-tet-len. Az idő nyomása miatt a bűntett felgöngyölítése előtt el kellett hagynunk a polgármester kocsmáját, pedig duruzsolt a cserépkályha.
Kijutottunk a faluból, a kolbászőrző kutyák mellett, utunk ligetes erdők között vezetett.
További egyhangúskodás után eljutottunk ahhoz a kereszteződéshez, ahol el kellett döntenünk, hogy Kőszeget megkerülve menjünk-e Kőszegre, vagy csak úgy bemenjünk Kőszegre. A régi nyomvonalat választva simán bementünk Kőszegre. A vasútállomáson pecsételtünk, majd megismerkedtünk egy úrral, aki saját bevallása szerint 4-5 nyelven beszélt, de átmenetileg nehéz helyzetbe került. Attila odaadott neki két zsömlét és egy májkrémet és behatoltunk a belvárosba, ahol ezzel kellett szembesülnünk. Lehet, hogy benéztük az időjárásjelentést?
Bejelentkeztünk a szállásra, majd elindultunk felderíteni Kőszeget. Kőszeg szép. De nem is lehet ez másképp, ki utazna ide ilyen messzire, ha ronda lenne, szóval egyszerűen kénytelen szép lenni, ha nem akar kihalni.
A város nem változott sokat 31 év alatt, mondjuk besötétedett. Megkérdeztük a bennszületteket, akik a két struccba irányítottak, ahol kezd egy igazán kellemes élőzenés este kialakulni. Kőszeg jó hely, négy korsó Soproni és Becher után még szebb (a két struccban).
Mélyen tisztelt utazóközönség! Ma péntek van, Tamásék holnap (szombaton) indulnak lenyomni a túra maradékát. Úgy tervezik, hogy hajnalban lemennek a 6-os vonattal Bükre, majd lezúzzák a távot az Ablánc malomtól Kőszegig, és ott nagyon berúgnak. Ez lesz a szombati program, vasárnapra pedig marad a kínzó másnaposság, az Irottkő megmászása, valamint az egész napos szenvedést megkoronázó iszonyat hosszú vonatút.
Hát nem tudom. A hajnali kelés már önmagában visszataszító, a másik, meg hogy a Tamás meggyanusított hogy nem válaszolok a leveleire. Ilyen felütéssel aztán hogy legyen kedvem velük tartani? Másrészt nem reklámozta be az utitársakat, nem tudom, hogy tudnak-e egyáltalán rendesen inni.
Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem azt akarom ebből az egészből kihozni, hogy az utolsó pillanatban vagyok! Holnap mennek a Tamásék, és nyilván este fognak postot írni, úgyhogy most már muszáj megírni a Péterfapuszta - Ablánc malom közti szakasz krónikáját. Vagy írjak inkább a holnapi túráról? Szerintem az lesz, hogy Tamás megcsúszik egy nedves kövön, és beleesik a patakba. Na jó, nem, csak vicceltem. Csupán a hátizsákja fog beleesni a Gyöngyösbe.
Akkor gyorsba leadom a Péterfapuszta - Ablánc malom közti szakaszt.
A szántásnál hagytuk abba, jöjjön most a boronálás. A boronálás folyamatát nem volt alkalmam mozgóképen rögzíteni, a végeredményt viszont megörökítettem. Így néz ki boronálást követően a szántás (Itt a "szántás" nem magát a műveletezést jelenti, a szót vidéken használják a termőterület szinonímájaként is.).
A boronálás a talajművelés azon módja, amely szerint a talaj felső rétegét megporhanyítják, anélkül, hogy megfordítanák. A porhanyításon kivül egyúttal elaprózzák, egyengetik a talajt és irtják a gyomot. A boronálással megőrzik a talaj nedvességét és előmozdítják a levegőnek a talajba való behatolását. Nagyon érdekes még a tárcsázás is, talán arról majd legközelebb írok.
A talajművelés csodáin elmerengve, szinte észrevétlenül érkeztünk Csényére, ahol megtaláltuk a filmbéli helyszínt. Íme:
Ittunk a kocsmában egy nagyon szép, ámde borzalmas ízű kapucsínót:
Rágcsáltunk némi almás csirkemellet, amit jóanyám volt olyan kedves csomagolni számunkra a nagy útra. Aztán mentünk mendegéltünk, és közben fotózgattam:
A szelestei arborétumban ismét megkerestünk egy filmbéli helyszínt:
Láttunk még egy almaevő tehenet:
Igazán unalmas szakasz, tényleg senkinek se javaslom. Egyetlen hegy sem volt, simán jöhettünk volna biciklivel. Itt a vége fuss el véle. Puszilnak mindenkit a szerzők, Katalin meg a Balázs.
És egy bónusz feladvány, ezen a képen Katalin elbújt, meg kell találni, és ha megvan, akkor filctollal be kell karikázni.
Mélyen tisztelt publikum! Óva intünk mindenkit attól, hogy az országos kék túra ezen szakaszát végigjárja, ugyanis roppant egyhangú, unalmas. Van ugyan néhány izé meg bigyó útközben, de ezek a valamik jellemzően semmiben nem különböznek azoktól a dolgoktól, amiket az országos kék túra egyéb szakaszain tekinthetünk meg. Itt vannak mindjárt a jelzések! Semmi változatosság, mindenütt fehér-kék-fehér vízszintes csíkozással találkozhatunk.
Az alábbi képet indulás után 1 perc 43 másodperccel készítettük, és már ezen is felfedezhető az egyhangú jelzés a kép bal oldalán. Ekkor még nem gondoltuk, hogy ennyire fantáziátlanok az útvonal kijelölői. A kép jobb oldalát a Penny Market masszív tömbje uralja. Mi soha nem vásárolunk a Penny Marketben, csak a Teszkó.
A következő képet a Penny Markettől kb. 100 m-re eltávolodva készítettük, az ellenkező irányba fordulva.
Szemfüles olvasóink felfedezhetik a két kép bal oldala közti hasonlóságot. Aki esetleg a kép bal oldalát nézi meg először és csak utána a jobb oldalát, annak meglepő lehet, hogy a kép jobb oldalát ezúttal nem a Penny Market masszív tömbje uralja, hanem valami egészen más.
A városból kisétálva megtaláltuk azt a helyet, ahol a sorozat készítői lefilmezték a Gyöngyös patakot:
Látható, hogy túl sok minden nem változott az elmúlt időszakban, csupán annyi történt, hogy megnőttek a fák és odaparkolt egy fehér teherautó. Az is tisztán kivehető, hogy jelentős mértékben javult a képalkotó eljárások minősége, hiszen a 30 évvel ezelőtti felvétel fakó, életlen, annak ellenére, hogy professzionális felszereléssel készült. Manapság a mindenki számára elérhető olcsó kompakt digitális fényképezőgépek is kiváló képminőséget biztosítanak.
Utunk a Gyöngyös patak bal partján vezet tovább. Egyesek talán csodálkozhatnak rajta, hogy mitől lett az egyik part jobb part, a másik part bal part. Nos, ennek megállapítása úgy történik, hogy arrafelé fordulunk amerre a víz folyik. Egyszerű, nem?
Alig léptünk néhányat, máris egy csodálatos szerkezet akadt utunkba, mégpedig egy zsilip, ami a vízfolyások szabályozásának egyik legfontosabb eszköze. Ott szokták alkalmazni, hol a kibocsátandó viz mennyiségét a körülményekhez képest növelni, csökkenteni, vagy néha éppen megszüntetni kell.
Épp csak elhagytuk a zsilipet, mikor a civilizáció újabb vívmánya ötlött szemünkbe, az un. „traktor”. Mégpedig nem is akármilyen traktor, hanem egy piros traktor, amely épp a „szántás” (mezőgazdasági szakszó) nevű műveletet végezte. A szántás a talajjavítás egyik legfontosabb eszköze, és két típusát különböztetjük meg: van szétszántás, meg van összeszántás. A műveletezéshez az „eke” nevű szerszám használatos. A közönséges ekék a talajból merőleges és vízszintes irányban egy hasábot hasítanak ki, amit aztán élei körül vagy az egyik, vagy a másik irányba úgy forgatnak el, hogy annak eredeti alsó felülete felülre kerüljön, és emellett a föld lehetőleg minél lazább legyen (forrás: Wikipédia). Az alábbi mozgókép a szántás műveletét mutatja be:
Na. Rengeteget írtam már, és még csak Péterfapusztánál járunk, úgyhogy, úgy döntöttem, több részes lesz az anyag.
A reggel kicsit vegyes érzésekkel fogad. Egyrészt az ablakon kinézve nem az eddigi megszokott szép napsütéses kora őszi idő fogad, másrészt már csak tizenpár kilométer van előttem mai célomig, Sárvárig. Neki indulok, hogy előbb az idén már 24. alkalommal megrendezésre került Rock-fesztiváljáról is ismert Sitkét tekintem meg. Nézelődés, de a fesztivál már bezárta kapuit, a rockerek is hazamentek, úgyhogy én is lépek tovább, hogy mihamarabb gyönyörűséges képet tudjak csinálni arról a helyről, ahol a kék útvonala keresztezi a nagy kört (http://dzs-z.hu/tura/jelvenyszerzo/Vizi_Nagykor/), hátha ezzel szerzek némi jó pontot András Elnök úrnál, akinek egyik nagy vágya végigcsinálni ezt a túrát. A jó pontok meg azért kellenek, hogy kikuncsorogjam nála, hogy kerüljön vissza a Hegyen-Völgyön lapra a Bajkál-tó, Mongólia álomcél :)
Szóval a Rába hídján átkelve, beérkezem Sárvárra. A természeti adottságokban gazdag terület, az újkőkor óta lakott. A római hódítás előtt a kelta bójok birtokolták az ősi rábai átkelőhelyet. Történelméről rengeteg információt talál akit érdekel, én inkább egy-két mai „érdekességről” írok. Ahogy befelé haladtam a városba, egyre jobban Hévízre kezdett emlékeztetni. Itt is idős németajkú emberek jönnek, mennek az utcákon. Mikor belépek egy pici boltba, ahol képeslappal és üdítővel a kezemben állok a kassza előtt, az eladó németül szólít meg. Az utcákon szállásajánlatok, természetesen a honi nyelv mellett németül írva, na meg ennyi fogorvos egy városban… Ha ezeket nem nézi az ember egy szép kis várost talál, de ekkor jön a következő meglepi. Utam a helyi Turinform iroda mellet vezet, hát megnézem mi is a helyzet?! Na csak nézném, mert csak hétfőtől-péntekig és csak 9.00-16.00 között tartanak nyitva :(
De már nem lepődök meg ezen sem. Mint már „sokat” tapasztalt túrázó ezt is felveszem az észben tartandó dolgok listájára ezek közé: az erdőbe csak a megfelelő irányból, és csakis nappal, jó látási viszonyok között merészkedjem, mert könnyen levadászhatnak! Ha sokadik próbálkozás után sem kapok egy településen szállást, majd hirtelen, örömmel fogadnak, akkor gyanakodjak, mert lehet, hogy a gugli az ország másik végébe irányított! És városnézéshez ötleteket élőben, csakis munkaidőben! Na szóval nekiindultam, csak úgy találomra, hogy felfedezzem a várost. Először is a várat vettem célba.
Megnéztem kívül és belül is. Ez után eljutottam a parkerdőbe, mert már a sok beton után úgy vágytam egy kis fás-erdős részre, amiben az elmúlt héten alig volt részem :) A parkerdő csudaszép, karbantartott, meg minden… De hát itt ért utol az időjósok által beharangozott eső. Ekkor tudatosult bennem, hogy itt van az ősz, itt van újra! Az eső, az az igazi őszi. Az az aprószemű, sűrű, hideg, bőrig áztató. Gyorsan valami fedett hely után néztem, és amíg annak örültem, hogy milyen nagyon jó időm is volt az elmúlt napok során, rendeltem egy csülköt, pékné módra, hogy a mai napi elmaradt városnézés iránti keserűségemet abba fojtsam. Holnap reggel, már csak pár lépést teszek, az utolsókat a kéken is, mert az is a vasútállomásra megy be, majd onnan tovább halad a Gyöngyös patak mellett Csénye irányába. Az én utam csak a vasútállomásig tart, pecsétet szerzek, jegyet váltok és megkezdem egy kicsit megint más szemszögből felfedezni kis hazánkat. A túrából már „csak” kb. 70 km van hátra, ami az egésznek már csak a 6.3 %-a. Arról, hogy ez hogyan is fog megvalósulni egy Pilinszky idézet jut eszembe: „MERRE, HOGYAN? Mit tudom én.”
A reggeli ködös-párás idő ellenére gyorsan összeszedtem magam, mert a tegnapi sötétségben már nem volt kedvem megnézni a szajki tavakat, ahol a 31 évvel ezelőtt itt járt csapat, egy kis ünnepséget is rendezett, halat sütött! Hogy miért is? Mert itt valahol, volt az, hogy elérték az indulástól számított 1000. km-üket! A 11 tóból álló tórendszer középső tavait strandolásra és horgászásra is használják. Engem ezzel a képpel fogadott:
Utam a tavaktól elkanyarodva egy erdei bevágáson vezetett tovább, ahol tájékozódni nem nagyon kellett ezért az erdőt bámultam, bambultam.
Ezen tevékenységemet a telefonom csörgése szakította meg. Egy kellemes női hang közölte velem, hogy ő az xy kájeftét képviseli és közvéleményt kutat a MÁV Start zrt. megbízásából, az utasok elégedettségét vizsgálandó. Szemem felcsillant, és már tudtam is a választ! Na csak olvasd el az Ildi írását és megtudod, hogy mi a helyzet! De örömöm nem tartott sokáig, mert gyorsan közölt egy pár lehetőséget, és a hozzájuk kapcsolódó nyomógombok számát. Mivel az ilyen típusú válaszolgatáshoz nem éreztem kedvet bontottam a vonalat, így sajnos ezzel én is hozzájárultam ahhoz, hogy továbbra is ilyen állapotok uralkodjanak hazánkban a vasúti személyszállítás területén. Bocs kedves utazótársak!
Hosszúperesztegbe a térképem szerinti Alsófalu részen lépek be, ami nekem azért furcsa egy kicsit, mert ez egy kid domb tetején van, míg a Felsőfalu lényegesen lentebb helyezkedik el. A templomot elérve pecsételés, és irány Káld. Na nem mintha Hosszúpereszteg olyan nagy betondzsungel lenne, de már talán megszokásból itt is sikerül egy kicsit félremennem. De a riasztó idejében jelez! Térképbámulás, helyszín azonosítás és máris a jó úton vagyok. Káldot már nagyon várom, onnan már majdnem egy térképlapra ráfér az aznapi utam végcélja, Gérce. Utam jórészt szántók között és mezőkön vezet, úgyhogy csak a szerencsében bízom, mert jelzés nem nagyon akad. Káldra betérve utam a kocsmába vezet, mivel ott található a pecsét. Hátizsákom még nem éri a padlót, a kéktúra pecsét már ki van készítve a pultra. Iszogatás közben egy helyi bácsival beszélgetek, mi is a helyzet most, mi is volt akkor a filmben.
A falut elhagyva mikor újra ez erdőbe érek, az út szélén egy kissé megviselt táblán az Erdő fohásza áll. Aki nem ismerné, imígyen szól, kér:
Vándor, ki elhaladsz mellettem ne emelj rám kezet! Én vagyok tűzhelyed melege hideg téli éjszakákon, én vagyok tornácod barátságos fedele, melynek árnyékába menekülsz a tűző Nap elől és gyümölcsöm oltja szomjadat. Én vagyok a gerenda, mely a házadat tartja, én vagyok asztalod lapja, én vagyok az ágy amelyben fekszel, a deszka amelyből csónakodat építed. Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele. Vándor, ki el mégy mellettem hallgasd meg kérésem: NE BÁNTS!
Utam erdőirtások és hatalmas bükkfák mellett vezet a térképemen is jelzett kidőlt fáig. Fényképezgetem a hatalmas tölgyet, és mikor indulnák, akkor veszem észre, hogy mások is járják az erdőt.
Egy fiatal pár közelít. Kiderül, hogy ők is a kéket nyomják, kisebb szakaszokban. Gércéről jöttek és Káldig mennek ma. A páros hölgy tagja, kicsit meglepődve kérdi, hogy így egyedül megyek? Mondom neki hogy nem, elkísér az a pár száz légy, amik őt is bosszantják, utalok ezzel a nála lévő leveles faágra, amivel sűrűn csapkod a feje körül. Megkérem őket, hogy fényképezzenek le az öreg tölggyel. Na nem azért mert jól nézek ki, csak a méretarány kedvéért!
Nemsokára elérem a Hidegkúti vadászházat, pecsételés, de örömöm nem tart sokáig, mert utam újra aszfaltosra vált. Viszont az erdő gyönyörű. Nemsokára két általam gombázónak tűnő korombeli fiú jön velem szemben. Kiderül, hogy ők összekötik a kellemest a hasznossal, gombáznak és kék túráznak is egyben. Elköszönvén, jó sörözést kívánnak Gércén! Ahhoz, hogy ez is eljöjjön még van egy pár lépés, előbb meglátogatom a Banya fát, ami szintén 1995-ben dőlt ki és egy 300 éves kocsánytalan tölgy volt. Hogy miről kapta nevét, számomra nem derül ki, de azt megtudom, hogy ez a hatalmas tölgy egyike volt azoknak, a hajdani legelőerdőkből visszamaradt tanúfáknak, amelyek a pásztoroknak és a nyájnak adtak egykoron árnyékot délidőben a dombtetőn.
Gécébe érve, a Kismackó sörözőbe tartok, és betartom ám a fontossági sorrendet is: előbb egy üveg sört kérek, majd a kék túra bélyegzőt. A tulajdonos nagyon megértő, és még próbapapírt is ad, hogy minden rendben legyen a bélyegzéssel. A szállásom is itt van, és külön jó, hogy a kék túrázók kedvezményt kapnak az árból! A holnapi napon gondolkodván készülök a lefekvésre, és azon nyavajgok, hogy ha eddig ilyen szép volt az idő, - valódi vénasszonyok nyara - az jóslások ellenére, a holnapi napot már igazán kibírhatná!
A reggeli napfény még ágyban talál, de szedelőzködöm, mert vár a sümegi vár! Már természetes, hogy a kék a tábortól a kb 1.5 km-re lévő Sümegig nagy forgalmú aszfaltúton vezet. A város felé menet és beérkezvén a városba bámészkodok, jobbnál jobb helyekre lelek, ahonnan a várról lehet képeket készíteni.
A vár most és régen.
A belvárosban betérek egy falatozó-hentes boltba, ahol sült hurkával csillapítom éhségem. Na de itt nem is ez az érdekes, bár nagyon finom a hurka, hanem aki ide jön az biztosan a várat is látni akarja. Nekem nagyon tetszik! A 270 m magas Várhegy tetején már a tatárjárás után lakótornyot emeltek, ami az idők folyamán a Dunántúl egyik legfontosabb erőssége lett.
A vár sok látnivalót tartogat, de nekem legemlékezetesebb az, amikor a távolban megpillantom a Balaton vizének csillogását. Az élvezkedés után irány a vasútállomás, ahol picit morc pénztárostól kapom a pecsétet. Térképnézés és nagy „örömmel” fedezem fel, hogy utam már megint aszfalton vezet. A legmókásabb, hogy egyenes az út és nem látni a végét.
Slattyogok, és visszatekintvén még gyönyörködöm a távoli vár látványában, amit a kora őszi gyönyörű időjárás koronáz meg.
Ezzel a képpel szívemben haladok tovább a kissé egyhangú tájon, bambulva, erdei nyiladékokban és különböző burkolatú utakon. Megpihenek, és a hűvös éjszakák emlékével fejemben előkapom a lapitopit, hogy valami szilárd falú szálláshelyet találjak éjszakára. Első terveim szerint Hosszúpereszteg a végcélom a mai napra, de ott ma valami nagy dolog lehet, mert az általam talált szálláshelyek egyikében sem tudnak fogadni :( Na sebaj, újra segítségül hívom a gugli nevű nagy varázslatot, és szállást keresek a pár km-rel közelebb lévő Szajkon. Pár telefon, de semmi siker :( Már kezdek belenyugodni, hogy ma is sátrazom, és lelki szemeim előtt lebegnek mindazok a ruhadarabok, amiket az esete magamra fogok venni. Hát nem lesz kevés! Ebből erőt merítve újabb gugli keresés és nagy nehezen találok is egy lehetséges szajki szállást. Telefon, sajnos csak a vezetékesen érem el a tulajdonos férjét, aki a feleségéhez irányít, hogy majd Ő megmondja a frankót, de a lapon szereplő mobil szám nem jó. Újabb telefon, kiderül a jó szám is. Felhívom és megkönnyebbülve hallom, hogy van szállás, de csak este 7 körül tudnám csak elfoglalni. Felmérve a távot és az erőviszonyokat úgy látom, hogy az előtt nem is nagyon fogok megérkezni. Közlöm is a kedves hölggyel, hogy éppen merre járok, és ő is elmondja, hogy a panziót majd a pécsi úton fogom meglelni. Megegyezünk, hogy ha odaérek, felhívom. Nagy kő esett le a szívemről, nem kell sátrat állítani, majd reggel bontani, na meg vacogni sem kell a hajnali hidegben! HURRÁ! De ekkor egy gondolat kezdett mocorogni a fejemben, mert hogy az utóbbi napok egyre éberebbé tettek. Pécsi út Szajkon!? Nem vagyok egy nagy földrajzos, de mintha a két település kissé távol esne egymástól. Újra a gugli nevű varázslathoz fordulok, miközben megcsörren a telefonom. Kedves női hang érdeklődik miért is kerestem? Mondom neki, hogy szállást kerestem Szajkon, de már találtam egy másik panziót. Erre kérdezi, hogy a Kovácséknál kaptam-e szállást? Mondom neki, hogy már pontosan nem emlékszem, de a pécsi úton van. Erre pár másodperc szünet, majd közli, hogy ha a szajki tavaknál akarok megszállni, akkor hiba van a mátrixban, mert ottan ám még véletlenül sincsen pécsi út. De ne ijedjek meg, már járt így ezzel más is! Mivel van egy másik Szajk is kb. 200 km-rel arrébb valahol Baranya megyében. Megegyezünk a szállás ügyében és megnyugtat, hogy a vendéglője előtt fogok elhaladni, és ő megismeri ám a kék-túrázót. Lelkem megnyugodván lépek tovább, mert még messze vannak a szajki tavak. A lemenő nap fényében haladok el a vendéglő előtt, ahol ki is szúrnak. Mivel a pecsétet elkerültem, megmutatja, hogy hol is találom, majd a szállásomhoz vezet, ahonnan írom eme sorokat.
A reggel a szokásos képével fogadott. Ébredés, hideg, visszabújás a hálózsákba, vacakolás, hogy már indulni kéne, szöszmötölés a cuccokkal, csodálkozó pillantások a lakókocsiban lakók részéről, morgás, hogy miért is ilyen kicsi egy 60 l-es hátizsák, újabb morgás, hogy ha ilyen „kicsi”, hogy lehet ilyen nehéz. Na szóval ment minden a maga rendjén. A kempinget elhagyva a mellette elhaladó kéken a buszpályaudvar felé veszem az irányt. A tó-fürdő kerítése mellett haladok, bent gőzölög a víz, de a fürdőzés örömeit inkább nyugdíjas éveimre tartogatom, mikor már lépni is alig bírok majd. Ekkor még nem is sejtettem (na nem azt, mint Pelikán elvtárs, hogy békaemberekkel fog találkozni) hogy ez már a ma estére be fog következni. Nem, sajnos nem lettem nyugdíjas, de a lábaim, hát… Mint már szokásom a betondzsungelben itt is elvesztem. Itt már óvatosabb vagyok, mivel egy szót sem beszélek németül, ezért a hónuk alatt úszógumit, vagy helyesebben kör alakú habszivacsot szorongató idős emberektől nem kérek útbaigazítást, inkább egy hatalmas szatyrot cipelő nénit szúrok ki magamnak. Na Ő biztosan hazai! Segít, és az útbaigazítás után simán meglelem a buszpályaudvart, ahol megkapom a pecsétem. Hévízen egyértelműen látszik, hogy a németajkú turistákra alapozza a vendégforgalmat. A táblákon hatalmas Német feliratok, esetleg alatta, lényegesen kisebb betűkkel Magyarul is szerepel valami. A városon átkelvén felkapaszkodom az egregyi domboldalba, ahonnan visszatekintve talán a Balatont látom a párában megbújva. Az Egykori Egregy falu temetőjében álló, a XIII. szd. első felében falusi, román kori templom megcsodálása után folytatom az utam, hogy beszerezzem a következő pecsétet a Gyöngyösi csárdában. Megyek is nagy boldogan, végre már nem aszfalt van a talpam alatt. Annyira belefeledkezem a ritkás jelek keresésébe, hogy egy útelágazáshoz érvén jövök csak rá, hogy már jó régen láttam az utolsót. De mit nekem, már az előző túrázók által leírt annyi jó tanács arról, hogyan és hogyan ne tévedjünk el… Azonosítom a helyszint, kiválasztom a szerintem jó utat és hajrá! Egyszer csak egy magasfeszültségű vezeték keresztezi utamat. A térkép szerint vagy ez van rossz helyen, vagy én. De mivel ezek az oszlopok nem szoktak csak úgy elmászkálni, ezért gyanítom én menetem mellé egy kicsit. Sebaj,újabb azonosítás, és mivel mit nekem a sok jó tanács, úgy döntök, hogy a kékkel párhuzamosan futó vezeték alatt megyek kb. 1 km-t és majd ott a térképen jelölt földúton újra vissza tudok csatlakozni a jelzett útra. Emígy is tettem, haladtam nagy boldogan, amíg csak a térképen jelzett út egy vadcsapás-szerűségbe torkollott, na és a kéket azóta sem láttam sehol. Na de sebaj, majd megyek a csapáson, ami a jó irányba tart, és a kék is meglesz ám előbb-utóbb! A vadcsapás egy hatalmas szedresbe vezet, de mint a jó tanácsok gondos megfogadója, a régi taktikát választom. Be az erdőbe! Ami pár száz méterig még valahogy járható is volt, de utána fiatal akácosba váltott az eddigi tölgyes, annak minden szépségével. Visszafordulni már se kedvem se erőm, úgyhogy elő a régi taktika: minek ész, ha van erő is! Ennek szellemében és sűrű morgolódások mellett akác-szeder-csalán – a nép nyelv szerinti – dzsindzsán átvágva magam, egy ligetes tölgyesre lelek. Ennek nagyon megörültem, mert a kb. 1 km távot sikerült is majd’ egy óra alatt leküzdenem. Nézelődés, és egy ösvényre lelek. Erre rálépve már látom is a várva várt kék jelet, ami kis kerülővel elvisz a csárdához. Betérek az 1728-ban emelt épületbe, ami műemlékként az eredeti formájában maradt ránk. A csárda hangulatos, a Cserszegi fűszeres is finom, pecsételés és fojtatom utam Rezi irányába. Keresgélem a híres betyárok, Vak Illés és Kökes Pista sírját, de nem lelem, és ahogy arra újfent rá kell döbbennem, a kék is másfelé visz, mint ahol most én állok. De most a többet ésszel, mint ész nélkül taktikáját alkalmazván visszafordulok, és kérdezek egy helyit, aki mosolyog rajtam és sajnálkozik, hogy fogalma sincs, mit is keresek. Picit később, egy a szőlőben lévő idős nénit szólítok meg a távolból, mivel a mellette álló és nagyon ugató hatalmas eb miatt nem akarózik közelebb menni. Gondosan el magyarázza merre is megy a túraút, gyanítom nem én vagyok az első aki erről érdeklődik. Pár száz méter és rálelek az útra, de ha nem kapok olyan jó leírást még most is simán elmentem volna a leágazás mellett. Az ösvény végre igazi erdőben visz, de örömöm nem tart sokáig. A szőlők között haladó kék, újra aszfaltra érkezik, amin Rezibe jutok, ahol a helyi kocsmában kólázok és pecsételek. Itt egy leágazáson fel lehetne kapaszkodni a várba,- ami szép ligetes úttal és kilátással kecsegtet- de az oda-vissza kb. 6 km és az erő-idő hiánya miatt ezt máskorra halasztom.
Rezi, várhegy
Úgyhogy szedem a lábam Zalaszántó irányába, előbb kaviccsal felszórt, majd aszfaltos úton haladván. Miközben igyekszem a száguldó autókat elkerülni azon morfondírozom, hogy melyik a jobb a sár vagy az aszfalt? Végül is arra jutok, hogy talán egyik sem az igazi a túrázó számára. Zalaszántó, Tátika presszó, pecsét, és innen már látszik a domb tetején magasodó sztúpa csúcsa is. Indulok hát, mert még soha nem láttam sztúpát. Utam szépen karbantartott szőlők között kanyarog fel a dombra, időnként gyönyörű kilátást biztosítva az alant elterülő tájra. A sztúpa parkolójában tábla figyelmeztet arra, hogy ide nem csak jó szándékú emberek járnak, úgyhogy az autókban ne hagyjon senki értékes holmikat. A bejárat mellett kis bódé, amiben füstölőket, szél harangokat és egyéb ilyesmit lehet vásárolni, mellette mikrobuszból szól a buddhista zene. A sztúpa körüli rétet hatalmas fák szegélyezik, rajtuk milliónyi imazászló lengedezik. A 30 m magas és 24 m széles építmény Európa legnagyobb sztúpája. Belsejében egy Dél-Koreai Buddha szobor, Buddha ereklyék és egy 24 m magas életfa látható. A sztúpát a béke jelképének szánták építtetői.
Imazászlókba burkolózó sztúpa
Egy koreai szerzetes kezdeményezésére, adakozásokból lett felépítve, és a dalai láma avatta fel 1993-ban. A sztúpától leereszkedve, folyamatos jelkeresés, morgolódás és fölösleges kitérők után érem el a hidegkúti majort, ahol megkezdem újabb emelkedésem Tátika vára felé. Az utam gyönyörű, hatalmas bükkösben vezet, és a hátam mögül sütő, de már nyugodni készülő nap sugarai döbbentenek rá arra, hogy már csak árnyéka vagyok önmagamnak.
Csak árnyéka vagyok önmagamnak
A jelzés a várat elkerüli, és a közelgő sötétedés miatt már én sem mászok fel. Igyekszem vánszorgásomat gyorsabb tempóra cserélni, mert még messze az éjszakai szálláshelyként kiszemelt mogyorósi-dombi tábor. Már meg sem lepődök, mikor utam kaviccsal felszórt erdei úton visz tovább, ami kis megszakítással egy aszfaltozott útba csatlakozik. A sarvalyi vadászházat és az ottani pecsétet már félhomályban érem el, és most az egyszer nem bánom, hogy aszfalt van a lábam alatt. Mire „befutok” a sümegi bazaltbánya vasútállomásra, már a telihold világítja meg utamat. A távolban Sümeg fényei, és nagyon szép látványt nyújt a „sötétségbe” burkolózó vár hegy, rajta a szerencsi csokoládégyár által gyártott „váras-csokiról” jól ismert vár sziluettje. A hold fényének segítségével érem el a tábort, ahonnan ezeket a sorokat is írom. A sümegi vár bevétele már a holnapi napra marad.
A csárdát elhagyván az utam egy darabig még a térképem által jelzettek szerint vitt tovább, Gyenesdiáson keresztül, de az egyik kereszteződésben nem találtam a térkép szerint megadott útvonalon a jelet. Kicsit nézelődtem, majd a kissé távolabb lévő oszlopon valami kék jel félt véltem felfedezni. Mint már a kéken járva többször is tapasztaltam, a nálam lévő és már tíz évvel ezelőtt kiadott térképhez képest a kék útvonala bizony sokszor másfelé visz. Ezzel addig nincs is semmi baj, amíg a túrázó sűrűn látja a jelzéseket, de amikor nem találja és a térképe alapján akar rájönni, hogy esetleg hol lehet a hiba, akkor ám vakarhatja a fejét! „Szerencsémre” ez a szakasz végig a civilizációban vezet, úgyhogy a kéket különféle oszlopokon előbb-utóbb csak megleli az ember. De ha nem is találnám, akkor sem esnék bele a kétségbe, mert mindig akad egy segítőkész bennszülött, akitől útbaigazítást lehet kérni. És a bennszülöttekről jut eszembe, itt is, mint még oly sok helyen kis hazánkban egyik igen kedvelt helyi közlekedési eszköz a gépjármű. Használja is boldog-boldogtalan. De a keletebbre lévő autósokkal szemben itt a gyalogos sem másodrendű állampolgár ám! Egy körforgalomtól eltekintve, mindenhol előzékenyen megálltak, intettek hogy mehetek, és még amikor a jelzés felfedezése miatti nagy izgalmamban egy kissé figyelmetlenül lépek le az úttestre, akkor sem nyomják ám a dudát, miközben nemi szervekről és istenekről meg anyukákról áradoznak fennhangon! Egyszerűen megáll, és int hogy menjek csak nyugodtan. Gyenesdiás és Keszthely teljesen össze van épülve, és az utam végig lakott területen vezet. Hát ilyen élményekkel jutok el egy a térképemen nem jelzett kék útvonalon a keszthelyi vasútállomásig, ahol beszerzem az újabb pecsétet. Ezután átvágok Keszthely belvárosán és sétáló utcáján, ami így a nyár vége felé már nem túlzsúfolt, de nekem még így is sok. A sétáló utca végéből pillantom meg a Festetics kastély kapuját.
A kék a kastélyt megkerülve visz tovább, úgyhogy én is ott megyek és a kerítésen leskelődve bámulom a szép építményt. Az kissé késői időpont és az állapotom miatt nem gondolok a bemenetelre, mert ugyan még kicsi voltam, de már jártam itt a szüleimmel. Emlékeim szerint akkor olyan cipőre-húzós múzeumi papucsot kellett felvenni. Hát jól mutatnák sáros bakancsban és nadrágban egy ilyen papucsban csoszogva! A kastélyt elhagyva utam járdákon halad, majd nemsokára rátér a Keszthelyt Hévízzel összekötő bicikliútra. Ezen haladván gondolataimba merülök, hogy hol és hogyan kellene töltenem az éjszakát. A nagy bambulást egy hang szakítja félbe, valahogy ilyen formán: na milyen a Balaton? Kicsit értetlenül annyit nyögök ki, hogy túrázom, és nem voltam benne. Erre a kérdező van meglepve, majd mondja is, hogy nem az, hanem amit Ő rakott ki ide a betonra aszfaltdarabokból.
És csak most esik le nekem, hogy amit ott látok, az tényleg a Balatont formázza eléggé „élethűen” és méretarányosan. A kérdezőm mutogatja, hogy mi és hol található, és mutatja a Velencei tavat is, ami szintén méretarányosan van kirakva és távolságra is úgy van belőve, hogy az jó legyen. Közben a művészem magyarázza, hogy ide a mezőgazdasági betonútra. rakta ki a művét azokból az aszfaltdarabkákból, amiket az út túloldalán talált. Elmondása szerint több más műve is van már a környéken, de egynémelyeiket már belepte a gaz. Mikor a neve felől érdeklődöm, és magyarázom neki, hogy szeretném beírni a blogba, akkor többszöri elnézéskérés után sem akarja elárulni. Indokul azt hozza fel, hogy nem szeretne ismertté válni, mert félti a műveit. Attól tart, hogy ha sok ember ismeri az alkotásait, egyesek csupán irigységből szét fogják rombolni azokat. Ezzel válunk el, és én tovább folytatom utam Hévíz felé. Időközben megtudom, hogy az itteni pecsétet ma már nem tudom beszerezni, úgyhogy úgy döntök, a helyi kemping lakója leszek. Mint ahogy már Tamás is, én is egyedüli sátras vagyok a kempingben, de itt legalább rengeteg Német és Osztrák lakókocsis nyugdíjas is van ám akik otthon érezvén magukat hangosan karattyolnak :(
Mára ennyi jutott az élményekből, de holnap újult erővel vetem bele magam a kék-túrázás örömeibe.
Látható, hogy túl sok minden nem változott az elmúlt időszakban, csupán annyi történt, hogy megnőttek a fák és odaparkolt egy fehér teherautó. Az is tisztán kivehető, hogy jelentős mértékben javult a képalkotó eljárások minősége, hiszen a 30 évvel ezelőtti felvétel fakó, életlen, annak ellenére, hogy professzionális felszereléssel készült. Manapság a mindenki számára elérhető olcsó kompakt digitális fényképezőgépek is kiváló képminőséget biztosítanak.
Rezi, várhegy
Imazászlókba burkolózó sztúpa
Csak árnyéka vagyok önmagamnak
