Henyélés Henyén
Nem túl szép látvánnyal fogadja a kék jelzésen érkezõ látogatóit Balatonhenye: egy lepusztult, és félig már le is bontott gyárépület mellett érkezem a faluba, melynek központja viszont kellemes ellenpontként tiszta és takaros. A Kéktúra-atlasz utasítása szerint a bélyegzõ a helyi italboltban (értsd: kocsmában) található, és amíg a fõutcán bandukolok, ábrándozni kezdek, hogyan veszem le végre súlyos hátizsákom, hogyan melegszem át kicsit a még ha nem is fûtött, de legalább fedett kiskocsmában, hogyan fogom kortyolgatni az órák óta áhított, és igencsak megérdemelt kávémat. Elsõ kellemetlen meglepetés: az italbolt zárva. Már második túrámat járom a Kéken, kezdem megszokni, hogy a falusi boltok és kisebb vendéglátó-ipari egységek nyitvatartása inkább a helyiek igényeihez és életviteléhez alkalmazkodik: nyitva reggel héttõl délig, majd négytõl nyolcig-kilencig. Szóval a kocsma zárva, viszont, láss csodát: felirat díszeleg az ajtaján: Kéktúra bélyegzõ hátul az udvarban! Legalább bélyegezni tudok, gondoltam, és hátramentem. Volt ott pad, meg asztal hamutartóval, meg zárva lévõ wc, de bélyegzõnek se híre, se hamva. Órámra nézek: háromharmincöt, négykor nyit a kocsma, hát én azt már megvárom, kikérem a forró kávémat és a nekem jogosan járó pecsétet!
Nem volt ott
Vár. Vár. Vár. Teljesen átfázik, didereg. A falu olyan kihalt, mint (mindenféle utópisztikus, atomtámadás utáni hasonlat jutott eszembe, ezt most inkább hagyjuk) Egy lélek sincs sehol. Vánszorognak a percek, négy után kicsivel nagymama és unokája érkezik. Zárva van? Kérdik tõlem. Igen, de ugye kinyit, nem hiába várok? Háááát, az attól függ, ki nyit ma. Márminthogy kicsoda. Mer ha a Peti, aki a faluban lakik, akkor pontosan négykor kellene nyitnia, mert itt lakik pár házra. Ha viszont a Szibó a soros, aki a tulajdonos, akkor lehet, hogy csak negyed ötkor nyit, mert õ Köveskúton lakik, onnan jön át kocsival. Közösen megállapítjuk, a nagymama meg én, hogy elmúlt már négy óra, valószínûleg akkor nem Peti fog nyitni. Együtt a nagymama, a jégkrémét egyre türelmetlenebbül követelõ unoka és én várjuk Köveskút irányából a fehér autót, amely elhozza nekünk Szibót, a meleg kávét, a jégkrémet és a pecsétet. Nem érkezik. Fél ötkor feladom, átfagyva és a koffein-elvonás tüneteivel küzdve elindulok Szentbékkála felé. Elõtte azért lefényképezem magam a falunevet viselõ táblával, hogy a saját Kéktúra-füzetemben igazolni tudjam, ott jártam, csak épp pecsétet nem leltem.
Én ott voltam!
Ezt a szakaszt a jelzések felettéb érdekes elhelyezése jellemzi leginkább. Egy jelzett turista-úton, gondolná az ember, fõleg az országszerte híres Kéktúra-útvonalon lehetetlen eltévedni. Nem így van. Örsiék is írták már, én is megtapasztaltam elõzõ túrám alkalmával: a jelzésfestõk idõnként igencsak komoly kincsvadászati, akarommondani jelzésvadászati feladatok elé állítanak minket, turistákat. Azt azért el kell ismernem, sokszor maga a környék, a táj jellegzetességei teszik nehézkessé az egyértelmû jelzéseket. Mert hova fessenek, ha balra kukorica-föld, jobbra mezõ fekszik? Vagy egyik oldalán szõlõs, a másikon a présházak? Szóval, ismerjük el, sokszor bajban van a jelzésfestõ, de sajnos bajban a túrázó is, aki mindhiába próbálja követni az el-eltûnõ jelzéseket.
Erre kell letérni a mezõrõl, be az erdõbe. A 10 méterre lévõ jelzést csak véletlenül vettem észre
A másik, kifejezetten jól látható jelzés a ház oldalában. Még jó, hogy nem vagyok szemüveges :)
Közben elered az esõ. Nem is kicsit, zuhogni kezd. Úgy döntök hát, hogy az útvonal szerint érintendõ Eötvös Károly kilátót kihagyom, mert ugyan mit láthatnék ki zuhogó esõben, és szintben haladva, a szõlõültetvények felett, a termelõk által is használt erdészeti úton megyek egyenesen Szentbékkállára.
A szõlõ-termesztésrõl az 1979-ben készült filmnek meglehetõsen lehangoló véleménye van:
Itt, közvetlenül a bazalt-kúp alatt teremne a legjobb szõlõ. Csakhogy már nemigen akad ember a fárasztó, idõigényes kézi mûvelésre.
Egyetértek, a szõlõmûvelés valóban fárasztó: kapáltam, metszettem, kötöztem és szedtem eleget. Viszont, a filmbéli TSZ-es hangulattal ellentétben, a Balaton-felvidék ezen részén mást sem látni, csak kisebb, de gyönyörûen mûvelt ültetvényeket, valamint apró, rendezett présházakat.
Nagyüzemi szõlõ-termelés és szüret 1979-bõl
Szépen mûvelt, apró parcellás családi szõlészetek ma
TSZ-szüret egykor
családi szüret ma
Az egyik présház szép portája
Szentbékkálla
Fél hét van, és még mindig zuhog, amikor megérkezem a szállásomat is nyújtó településre. A szüreti felvonulásról lemaradtam, de nem úgy a szüreti vidámságot árasztó helybeliekrõl, akik emelkedett hangulatban, az esõvel mit sem törõdve viháncolnak az utcán.
A szüreti felvonulás kelléke
Egy felvonuló csoda-paripája
Itt, a helyi Barbara presszóban találkozom egyrészt Tomival, aki Szombathelyrõl vonatozott és stoppolt idáig, hogy csatlakozzon a túrához, másrészt Orsolyával, aki az Orsi Vendégház (szálláshelyünk) tulajdonosa. Férje elõzékenyen kocsival visz minket a kétszáz méterre lévõ panziójukba. Bár az interneten néztem ki ezt a szállást, és õszintén szólva csak a környékhez képest kedvezõ ára miatt döntöttem mellette, remek döntésnek bizonyult. Nagy (legalább 10 fõ befogadására alkalmas, kétágyas szobákban), felszerelt (a konyhában lábosok, tányérok, hûtõ, mikró), tiszta és rendezett, na és a tulajok rendkívül rugalmasak és barátságosak Mit mondhatnék még? Ja, nem csak külön fürdõ van tusolóval, hanem kád, KÁD is van, meg meleg víz, és fûtés, aminek egy csontig ázott-fázott turista igencsak tud örülni, este nyolckor, egy végigcaplatott nap után.
Ildi
