Másfélmillió lépés nyomában

A rejtett szakasz

 

Az úgy kezdődött, hogy rájöttem, ha nyomom a space-t a falnak fordulva, akkor néhol megnyílik egy kis folyosó, és ott kötszer... Igazából nem. Valójában a táblázat alapos vizsgálata derítette ki, hogy egy nagyobb kanyar kimaradt a túrabeosztásból, ráadásul éppen a Budapestre be, majd onnan eltartó szakaszok.

 

Így aztán hiába vagyunk teljesen zöldfülű túrázók, a körülmények kedvező állása miatt elvállaltuk a 08.28-i túraadagot, péntek este csomagoltunk, áttanulmányoztam az idevágó filmrészletet, majd kellően nyugtalanul aludtam.

 

Szombat reggel Csobánkáról indítottunk, s mivel saját lépésmérőt állítottam üzembe, így igyekeztem hitelesíteni.

Sajnos a kis kütyü nem hálálta meg a törődést, mert az út egyik kb. egy órás szakaszán egy tapodtat sem mért, így az út végén, a Fenyőgyöngyénél 23761 lépést mutatott, ami a megtett kb. 25 km-re meglehetősen sok hosszúlépést jelent.

 

Csobánkán még nem voltam biztos abban, hogy az időjárás engedi utunkat, Damoklész kardjaként lógott felettünk az eső lába.

Ráadásul a tegnapi vihar is kellő alapozást nyújtott, kis falubeli bolyongás után megmászhattunk első agyagos dűlőnket, és a kék keresztről becsatlakoztunk a kék túraútvonalba.

 

Csobánka kicsit elhanyagolt, habár egykor (emiatt igazából most is) bájos falucska, számos történelmi emlékkel, a Másfél millió lépés kiemeli a szerb ortodox templomot, ahova sajnos nem jutottunk be, illetve nem is néztünk körül alaposabban, mert sietősre vettük az eső lehetősége miatt.

 

A templom régen és ma.

 

A falu régen és ma, az autó is új.

 

A település körül futó turistautakat gazdagon és alaposan kitáblázták, saját sétajavaslatokat, tanösvényeket alakítottak ki a környék látnivalóinak, az utunkba akadó táblák mind olvashatóak, informatívak.

http://www.tanosveny.oszoly.hu/

 

A falu határából hamarosan elértük a Kis-Kevély esőáztatta dagonyáját, és a bükkösben lassan elszigetelődtünk a civilizációtól – habár az ismert hűtőautós kiszállító szignálja még sokáig kísért minket. A Kevély-nyeregben megejtettük életünk első kéktúra pecsételését, gyakorlatlanságunk tisztán látható: sem a magunkkal hurcolt pecsétpárna, sem a filc, sem a véletlenül kezembe akadó szempillaspirál (nem, nem tudom, miért volt a táskában, soha nem is tudtam) nem segített – a pecsét maszatolás lett, ha nagyon erősen nézzük, akkor vagy két mókus kergetőzik a fán vagy késik a villamos vagy valami ilyesmi ábra rajzolódik ki.

 

A Nagy-Kevély oldalában megcsodáltuk a kőfülkét, a Teve sziklát,

majd a tölgyesen keresztül eljutottunk Pilisborosjenő határába. Vagy más oldaláról láttuk a települést, vagy valóban eltér a lakossága Csobánkáétól, de pazar villák kertjeinek alján haladtunk a Köves-bércig.

Itt még a kert is összkomfortos.

 

A bérc kis területén kanyargós emelkedő vezet át, a közeli Külső Bécsi út folyamatos zaja miatt hamarosan az lett az érzésem, mintha egy erdőrezervátumban járatnának körbe-körbe, hogy a zsebkendőnyi vadont hatalmas területként éljem át. A bérc kis világa tényleg mintha másik időben létezne, az egyik tisztás elvarázsolt minket: sűrű mohaszőnyeg között apró, göcsörtös fácskák kanyarogtak, mintha a táj valami japán naptárhoz pózolna.

 

Mások is fogékonyak voltak a terület mágiájára, két hölggyel találkoztunk, valamiféle szakrális tevékenységükre utalt a lopótök csörgő, a becsomagolt lapos dob és távoli tekintetük.

 

A területen pusztító erők is működnek:

 

A Külső Bécsi úton átkelve egy szántóföld és az Aranyhegyi patak között haladtunk a Solymári-völgyben.

Ott az az szántó, de vigyázz, nehogy valamelyik állat nyomából igyál, mert ha iszol, nyomban azzá változol!

 

Nem egy turista járt már így.

 

Második pecsételő helyünk, a Téglagyári Megálló (aka Rozália Téglagyár) következett, nevéhez méltón asszociálva a kutyákról híresült el - legalábbis én erre acéloztam lelkem, mivel a pecsételőhelyek kommentelői közül sokan kiemelték a téglagyár őrző-védő kutyáit, akik kiférnek és ki is bújnak a rácson. Végül kutyát csak heverészni láttunk, nagy kő esett le a szívemről. Pedig az út legszomorúbb szakaszát ezután tettük meg.

A Csúcs-hegy alatti dűlő lakói szinte minden szemetüket a kis erdőbe hordják ki, autógumitól kezdve bútorokig, sittig itt minden megtalálható. Különösen félelmetes az, hogy sokan egészen messzire cipelik be az autóval járhatatlan ösvényeken a súlyos zacskókat, zsákokat. Ennyire megéri? Apró bosszúság ráadásul, hogy a harmadik pecsételőhelyet elkerültük, a számos kis elágazás közül nem vettük észre azt, ami a kéktúráról picit arrébb visz a volt Csúcs-hegyi turistaház helyéig. Sebaj, a téglagyárnál mindkét pecséttel nyomtunk. :)

 

A Csúcs-hegyre felkapaszkodva kifáradtunk, így a hegy oldalán végigfutó Guckler Károly út egyenletes futása, szépsége hamar meditatív állapotba vitt minket, csendben haladtunk, lépésünk, lélegzetünk megnyugodott, balra a hegy meredek lefutása, jobbra néhány méternyi emelkedő hegyoldal, mi pedig köztük, a helyünkön.

 

A Virágos-nyereg után viszont szükség is volt erőnkre, mert először a Vihar-hegyet, majd a Hármashatár-hegyet kellett megmásznunk szinte toronyiránt. A Vihar-hegy sziklás görgetegei sem felfelé, de különösen lefelé nem könnyítették meg a haladást, lefelé a lélektani terror is bejátszott, minden megtett métert saját veszteségünknek éreztünk, amit a Hármashatár-hegyen újra vissza kell nyernünk. Vissza is nyertük, és erőnk végéhez közeledve a hegy magasztos panorámája töltött vissza belénk valamennyit. A hatalmas adótornyok embertől elrugaszkodott indusztriál hangulata csak erősítette a tágas láthatár, a magasság adta érzést.

 

A hegyről szépen lesétáltunk, s habár még nem volt igazi lakott terület körülöttünk, de már a városban éreztük magunkat, nekem a túra már a hegyen véget ért.

 

Tanulságok, talán csak magamnak. :)

Vízálló cipő. Eső után az aljnövényzet még napokig tárolja a vizet az erdőben.

Valami az ember lánya feneke alá. Szégyen, de eszembe jutott egy összehajtható ülőpárna, amely tolltartó méretű, de széthajtva kb. 1 centis hő- és vízzáró réteget jelent.

És ami egészen meglepett: talán Budapest közelsége tette, de észrevettem, hogy már nem lehetek sehol egyedül. A legelvadultabb sziklarengetegbe is elhallatszott a mentő szirénája, a repülők hangja, az autók alapmoraja. Egyszer sem éreztem a csöndet.

 

-g-