Reggel felpattan a szemem az időközben kikapcsolt ébresztő időpontjában. Összedobom a cuccokat negyed óra alatt, és kimegyek a buszmegállóba az emlegetett fél nyolc előtt tíz perccel. A megállót semmilyen tábla nem jelzi, csak szájhagyomány útján lehet megtalálni, de a busz szerencsére időben megjelenik. Zirc központjában szállok le, ezzel megbecstelenítem a túra szellemét, mert kétszáz métert a Kéken is busszal teszek meg. Szerencsére senkinek nem tűnik fel. Már a buszról szemezek a cukrászda felirattal, omlós briósokat vizionálok minőségi kávéval kísérve. Ez kicsit elhamarkodott  elképzelésnek bizonyul, amikor a cukrászda teljes sütemény kínálatáról kiderül, hogy ő két csomag gyári linzer, és itt inkább alkohol árusítás zajlik. J. Lajos osztálytársam esete jut eszembe, amikor bement a szentendrei bükkös presszóba, kikérte a süteményt, mire felszólították, hogy ne játszadozzon ifjú életével, az csak dekoráció.

Leülök, szállingóznak a vendégek, mindenki kikéri a piros vagy fehér bort, sütemények iránt senki nem érdeklődik. A kávé sajnos a később beszerzett, frrriiissss-ként beharangozott péksüteményekre emlékeztet. Valaki, akit ismert valaki elmesélte valakinek, hogy milyen a kávé (péksütemény) íze, aki erre felbuzdulva legyártott valamit, ami szerinte olyan. A műintézményben előszedem a telefonon lévő, a Másfélmillió lépésből készített képernyőmentéseket és megnézem miket látok ma, amit ők is láttak.
 

Az első látnivaló a bakonyi nullás turistakilóméter. Tökéletesen ugyanolyan mint régen, de tujákat és padokat telepítettek köré. A kék jelzést körbenézve is könnyen kiszúrom, és elindulok az erdő felé. Pár kilométer után beérek az erdőbe, a filmsorozat készítőinek a nyomában.
 

Őket 31 éve pont itt érte a kevés esős nap egyike, nekem csodálatos napsütéses napom van. Borzavárig élvezem az erdő szépségét, sétálok az ösvényen. A falu előtt már jóval lehet hallani a tehéncsorda kolompolását.

Zirc és Borzavár között csak ezzel a nénivel találkozom, akit kikérdezek, nem gombázni, csak kis fákat gyűjteni megy. A falu szélén tehéncsorda legelészik, átvágok rajtuk, és szóba elegyedik a pásztorral.

Egy kis pálinkáért cserébe minden ipari titkot elárul, tíz perc múlva már tudom, hogy a háttérben üzekedni próbáló páros mindkét tagja tehén (vidéken is dúl a szabadosság), hogy a kutya nem őszül csak ilyen fajta (egy éves), és hogy a fizetés bruttó 180 körül van (nettó 100), amiért néha hajnali fél kettőkor kell felkelni.
 

Beballagok a faluba, lefotózom a helyet, ahol a sorozat szinte ugyanazon a napon 31 éve járt. Mint máskor is, most is furcsa érzés látni, milyen kevés dolog változott, amíg mi 31 évet öregedtünk. Én öt éves voltam, amikor itt ballagtak az esőben, te mennyi? Hasznosan telt ez az idő, amíg a fák kicsit magasabbak lettek? A templom mellett leülök, hallgatom ahogy a szomszéd suliban becsengetnek, és megnézem a térképet. Az út harmadánál járok, előttem a Kőrishegy emelkedik, utána meg majd le Bakonybélbe. Előtte még egy lankás séta, egymástól biztos távolságban lévő szintvonalakkal.

Menet közben még le kell ülnöm, mert nem tudok ellenállni a napsütéses réten való kávézásnak. Üldögélek, fotoszintetizálok, ahogy Apám mondta magáról, és teszem a semmit. Húsz perc múlva már felérek Szépalmapusztára, ami szép, viszont nem alma és szerintem nem puszta. A gyönyörű parkos épületek és a ló futtató mellett még szürke marháknak is van hely. Próbálom felvenni a kapcsolatot, de egyáltalán nem reagálnak a "cica, cica!" kiáltásokra.

Nézem ezeket a marha nagy állatokat és eszembe jut Toldi, aki elvileg megfékezett egy ilyet kézi erő segítségével. Végiggondolom mi kellene ahhoz, hogy ez nekem is sikerüljön. Az első gondolatom, hogy két átellenes lábát középen elvágnám, és akkor csak egy kicsit kellene meglöknöm, és eldőlne. Ez sajnos kivihetetlen, az EU nem engedélyezi az ilyen mókákat csak Spanyolok részére. Ezek szerint viszont marad a kitartó gyakorlás. De min? Hiába szerzek felfújható, vagy divatos műanyag köztéri bika szobrokat, az nem ugyanaz. Ott van például B. Gergely barátom, aki állította, hogy a gimnázium melletti karate órák, és az otthon tartott két ír sz(v)etter kutyán végzett gyakorlatozása elengedő ahhoz, hogy elbánjon a túlsúlyos agresszív kuvaszunkkal. Kutya, kutya, gondolta, de olyan ez, mintha állat, állat felkiáltással otthon cicákon gyakorolna, és utána bemászna az alligátorokhoz az állatkertben. Gergelyék kutyái nevükhöz méltóan annyira voltak harcra készek, mint két depressziós kötött pulóver, a miénk viszont félelemben tartotta a környéket, egyszer például kiugrott a dupla csukott ablakon, hogy megharapjon engem (időben megismert). Gergely ütközete Somával végül gyors lefolyású volt, a második kezdeményezte, az első pedig gyors racionális döntés után időben beért a nappalinkba. Gergely Édesanyja, H. Judit szerencsére pszichológus. Szerintem aznap este egy freudi szeánsz keretében lecserélte a kamasz gyermek fejében a férfi ideált harcos macsó spártaiból elmélkedő athénire, aki felnőtté (legyőzötté) vált az élmény hatására (azt hiszem, ez velem sokkal korábban megtörtént).

Lényeg a lényeg, ha le akarom ütni a szürkemarhát, akkor szürkemarhán kell gyakorolnom. Az egyetlen racionális kiút, ha szerzek egy kisebb példányt, az éj leple alatt felviszem a lakásba, majd minden nap leütöm, miközben ő egyre nagyobb lesz, így a végén győzedelmeskedik a teljes indukció, és én leverek egy kifejlett szürkemarhát. A konzervatív lakóközösséggel kezdetben lehetnek gondok, de ők is beláthatják, hogy nincs más megoldás, és elhallgatnak. Az etetést és a (négy) futópadon való edzést persze automatizálnom kell, mert ezek az állatok nem tűrnek olyan csendesen, mint egy szobanövény. Pár év elteltével, sikerem eljövetelével persze a kételkedők majd a szememre vetik, hogy az állat esetleg csak hagyja magát, mert bepavlovosodott nála, hogy takarmányért és szeretetért cserébe naponta megveri őt a gazdája, de ez puszta jogászi kötözködés. Addigra én már biztos fellépő leszek a Hortobágyon a lovasbemutató után, a nyugatnémetek éljeneznek, és csak márkáért fényképezhetnek le.
 

A fényes jövő eltervezésében az akasztott meg, hogy a Kőris hegy bekeményített alattam. Az eddigi két napban megszokott kulturált lankák igazságtalanul közeli szintvonalakra váltottak. A fák és a táj gyönyörű, a kaptató viszont meglehetős, mire az ember feljut a GPS szerint 726 méteres magasságba. Ezt megtoldja még az ember a kilátó megmászásával, ahonnan kitárulkozik a környék és a 30 méterre lévő, és így nehezen álcázható katonai radarállomás. A lenti padok egyikén megeszem a maradék szendvicset, letolok egy snickerst és iszom egy teát, ha már ennyit cipeltem a termoszt.

Innen már csak Bakonybélig sétálok majd, mert ott találkozom a Klári-Gergő-Péter családdal, akik holnap elkísérnek egy rövid szakaszon. Menet közben az erdészek által kirakott táblákon morfondírozom. Az egyiken az állt, hogy a volt kollégák száz évvel ezelőtt milyen hibát követtek el, amikor Szlavóniai tölgyeket telepítettek a hegyre. Erdészeti képzettségem a nullával egyenlő, de mivel rendelkezem egy erdőmester dédnagyapával, itt hangosan felszisszenek. Szlavóniai tölgyet, ide? Cöcö! Dédnagyapával mindketten csóváljuk a fejünket, hiszen mindenki tudja (a tábla is írja), hogy ez gyakran elárasztott területeken él, ami itt a Bakonyban meglehetősen ritka.
 

Ahogy olvasom a feliratot, szinte mintha nem is itthon lennék. Ezek az emberek őszintén szabadkoznak miatta, hogy száz évvel ezelőtt valamelyik elődjük olyan tölgyeket telepített ide, amik röpke egy évszázad alatt, több más csapás után végül 2005-ben tömegesen elkezdtek kipusztulni. Talán a fa ültetés miatti évtizedekben való gondolkodás teszi, de valahogy az erdészeknek nem megy ez a percemberkedés.
 

Azért a következő ábrán már az is kiderül, hogy a lelkiismeretesség mellett humorérzéke is van az erdészetnek. Szépen kiszámolták, hogy másodpercenként 0.41 köbméteres sebességgel nő a hazai erdő. Képtelenség ezt nem megszemélyesíteni, így gyorsan kiszámolom, hogy kb 0.2 másodpercre van szükség a teljesalakos faszobrom megtermeléséhez. Ugyanez idealizált, magas karcsú alak formájában ugyanennyi idő. P. Ádám barátom szobrához is csak kb 0.25 sec-et kellene várni, sőt ha úgy döntünk készíttetünk egy közös lovasszobrot, ahhoz is megvan az anyag 1.2 sec alatt. Lefelé baktatva az immár megszokottan szép bükkösben még végiggondolom, hogy nemzeti összefogással pár év alatt összehozhatnánk az ország-faház projektet. A mostani régi parlamenttel szemben lehetne, egy ugyanolyan tiszta fából. Mivel a mostanit fával állványozzák, ezt az újat nyílván kővel állványoztatnánk, így gyakorlatilag mindig lenne egy teljes országházunk kőből és plusz egy fából. Szép szimbóluma lenne annak, mikre vagyunk képesek együtt.

Közben beérek Bakonybélbe, a falu mellett sétáló asszonyok már ismerik az idevalósi barátokat. A kis család busza tíz perc múlva megérkezik, és megtaláljuk az idilli szállást a hegy lábánál. Kapunk egy kis pálinkát, aztán beülök a hintába posztolni. Már csak térerő kellene a boldogsághoz.

Tamás