Én vagyok az egyik az elmúlt két poszt családos képeiről. A papa. Tamás mondta, hogy a segédeknek is kell írni fogalmazást. Persze mindent leírt, ami közösen történt velünk, így nekem nem maradt más, csak az, amit ő nem is sejthet. Mi az, amihez ő nem is konyít? Hát a gyermek, mint túrafelszerelés. A miénk épp most érkezett az első kihíváshoz (mármint nekünk az), a dackorszakba. Így érdekes nekivágni egy túrának, ne legyen unalmas...

Most zárogattam le a böngészőmben az odautazás nyomait viselő füleket. Veszprém helyi járatai, BKV és MÁV járatok A-ból B-be, C-be és D-be, B-ből D-be és E-be, Google Maps és ilyenek. Megint csuklani kezdtem. Persze úgy kezdődött, hogy kinéztem egy buszt. Hat ötvenkor indul a Népstadiontól és közvetlenül Bakonybélben tesz le. Csakhogy ez számunkra elérhetetlen. Nehézkes indulásunk oka Gergő. Vele nem lehet. Nemigen szokta meg, hogy mi ébresztjük őt, így kissé félve vállalnánk egy ilyen indulást. Kinek kell az, hogy végighisztizze az utat? De nincs baj, Tamással úgyis csak délután találkozunk, jöhet a B terv. Negyvenkettő átszállással, busz, metró, vonat, busz, holdkomp, traktor, és hipp-hopp, máris Bakonybélben termettünk.

A helyről csak annyit, hogy szerintem Bakonybél inkább a Bakony szíve, nem a bele. Csodaszép környezet, tiszta levegő, nyugalom. Már-már nyálas. A jó isten is pihenésre teremtette. T-vel a szállás mellett találkozunk, ezt ő már leírta. A gyerek nekikezdett a délutáni alvásnak. T blogolt.

Nekem kiosztotta a kötelező gyakorlatot, a másfél millió sorozat képeit aktualizálva is lefotózni. Íme, itt vannak:

 Sajnos a favella hajlító üzem időközben megszűnt, így oda nem sikerült bejutni. Jártamban-keltemben több helyen láttam embereket, akik fadarabokat vágtak kisebb darabokra ezzel-azzal, de azt nem éreztem méltónak az eredeti témához, így inkább nem kérdeztem meg őket, hogy készíthetek-e néhány képet.

Az első praktikus tanácsunk a gyerek szállításával kapcsolatos. Az utazás alatt debütált a csoda gyermekszállító háti masinánk, és nem mondhatok mást: őrület volt. Soha még nem volt ilyen könnyű gyerekkel túrázni. Pedig mi azok a fajta népek vagyunk, akik vettek gyerekkocsit, mert úgy tudtuk, hogy azt kötelező, de a gyerek csak otthon ült benne etetésnél, mert az utcán a mei tai (egy egyszerűsített babahordó kendő) sokkal jobban bevált. Nem zavarták például a kátyúk. És a kicsi is nagyon szerette. Csak megnehezedett, és így hosszabb távon már igen kényelmetlen lett volna azzal vinni. De a gyerek-hátizsákkal kevésbé edzett szülő is simán elmegy pár kilométert amíg a gyerek 15-20 kiló. Egyébként az űrgyerekhordó így néz ki:

 Nem volt olcsó, de szerintem megérte. A másik dolog a szállásról.

Máté, aki natív bakonybéli óvva intett minket a kisgyerekkel sátorban alvástól. Ez nekünk elsőre nagyon jó kalandnak tűnt, de M szerint alattomos a hegyi éjszaka, hajnalban belénk fagy majd a kula. Mondjuk ő nem fogalmazott ilyen hatásosan, de én megértettem. Így inkább nem cipeltünk egy hátizsákkal egy ötkilós sátrat és két meleg (bar ugye M szerint nem elég meleg) másfél kilós hálózsákot. Így utólag belegondolva ez egyszerűen lehetetlen lett volna. Talán ha sziklakemények lennénk, és a gyerek alá és a hátizsák alá is felkötünk még egy-egy tízkilós zsákot... De ezt így nem tudom együtt értelmezni a pihenés fogalmával. Helyette M ajánlott príma meleg szállást, a Hegyalja vendégházat. Ezt T már megénekelte, így csak annyit tudok hozzátenni: voltam már pár helyen falusi szállásokon, de én még ilyen tökéletes szállást nem találtam. Egészen biztosan vissza fogunk térni, másnak is csak ajánlani tudom.

Este megpróbáltunk vacsorázni, szánalmasan naiv dolog volt nyolc után próbálkozni. A sörözés sikerült, amíg mi a sörökkel bíbelődtünk, addig Klári volt az anaszteziológus a gyermekágynál. Reggel császárszalonnás rántotta. Elég spontán volt ez az egész, reggeli közben megpróbáltunk valami megvalósítható tervet kieszelni. Végül úgy döntöttünk, hogy nem reális egy következő faluig kísérni T-t, így inkább csak elkísérjük egy darabig, aztán visszatérünk a bázisra. Gyerekesen lassú indulás után kicsit mi is mentünk a kéken.

Régi álmom volt ez. Gyerekkoromban édesapámmal Zemplént százszor is bejártuk, de a kék többi része szinte ismeretlen számomra. Most úgy érzem, valami elkezdődött. Néhány barátommal tervezgettük, hogy nekivágunk, és szépen, szakaszonként végigmegyünk rajta, de eddig nem sikerült valóban nekikezdeni. Mióta megvan G, azóta kicsit féltem is nekivágni. Elmehetnék egyedül, de nem szívesen hagyom egyedül őket. Velük meg hogy lehetne. Hát most kiderült, lehet. Csak akarni kell. Mostantól a kicsit kihordom az erdőbe, és egyre többet fog jönni a saját lábán, míg a végén én kullogok majd utána. Így nézett ki a gyerek, láthatóan élvezte, hogy a kék túrán van és nem a kék metrón:

Szóval a mini túra alatt arra jutottam, hogy kicsi gyerekkel megáldott, kissé elkényelmesedett társaimmal mi is élvezhetjük a kék túrát, csak picit másként kell hozzáállni. Nekünk nem menne a több napon keresztüli menetelés, mindent magunkon hurcolva. De nem kell félni nekivágni, a gyerek imádni fogja. Először is kell egy jó szállást találni a kéken. Ha ez megvan, akkor:

• a helyszínre vonat-buszozni, a gyerek imádja az ilyesmit
• öt kilométeres túra az egyik irányba , szendvics piknik, futkározás, mifene, majd vissza
• egy nap pihenő, a falu felderítése
• nyolc kilométeres túra a másik irányba (adjunk az edzettségnek is)
• ezután az előző két pont ismételgetése, amíg el nem fogy a türelem, szabi, erő.

Remélem, hogy más is hasznát veszi ennek a kis beszámolónak. Ha még nincs gyereked, majd lesz. - vészjóslóan - Majd lesz. Jobb, ha felkészülsz.

Atya