Utálok egyedül utazni. Illetve… dehogy utálok, sőt, szeretek, imádok menni, a vonaton, buszon, repülőn ülni, élvezni az utazást magát, várni a megérkezést, nézni a tájat, az embereket, bármit, amit érdemes, elmerülni, beszívni, töltekezni, raktározni, memorizálni… ez mind jó és élvezetes, egyedül is, társaságban is. De ami nem jó, az az egyedüllétemből és a magamrautaltságomból adódó szorongás: lekésem, rosszra szállok, elalszom és rajta maradok, a fenetudjahol lyukadok ki, és persze éjjel lesz, és üvölteni fog a metsző északi szél és a csorda sakál… Szóval minden, amit csak egyedül utaztunkban el lehet képzelni. Társaságban, vagy legalább másodmagával az ember nem szorong, vagy nem annyira, mert a felelősség is megoszlik, meg a kalandot is kalandként éljük meg, nem pedig jajistenemmileszvelem szituációként.
Szóval nem szeretek egyedül vonatot kinézni és pályaudvarra szaladni, és megkérdezni, és megkeresni, és izgulni, hogy elérem-e, hogy vajon jóra szállok, hogy majd jókor szálljak le. Ilyenkor mindig mellém szegődik – hívatlanul, de levakarhatatlanul – állandó útitársam: Szorongás. Őt szívem szerint itthon hagynám. De ez nem kívánságműsor, ez az élet, és most épp úgy alakult, hogy egyedül megyek, és végigcsinálom, szorongásostul, meg rohanásostul. Kinéztem ugyanis én még tegnap éjjel egy jó kis vonatot Tapolcára, ahonnan pár perc után már van is átszállás a Vigántpetendre menő volánbuszra. Kinéztem és megjegyeztem, hogy hatharmincnyolc. Ekkor indul. Ezt tudtam, meg azt, hogy hova: Tapolcára. Naná, hogy elaludtam reggel, és naná, hogy rohanvást öltöztem, meg kapkodva dobtam össze a cuccom, és naná, hogy futottam a villamoshoz, meg a Kelenföldi pályaudvaron a jegypénztárba, de a sok rohanásnak hála még időben voltam, elértem. Kérdem a pénztáros kisasszonyt, melyik lesz a vonatom, honnan indul. Hogy azt ő nem tudja. Hát ha ő nem, akkor ki? Menjek az információba. Mentem az információba. Mondom, Tapolcára mennék, kinéztem a vonatot is, hatharmincnyolc, és tudni szeretném, honnan indul. Neeem, ilyen vonat nincs, hatharmincsnyolcas, nem jól emlékszem. Morfondírozok, morfondírozok, lehet, hogy tévedek, tegnap ugyancsak késő volt és ugyancsak fáradt voltam már.
Bennem közben a reggel óta sipákoló Szorongás üvölteni kezd: telik az idő, lemaradunk a vonatról! Rendben, kérdem, akkor ha az nincs, mi van? Lassított felvételnek tűnik, ahogy az információs hölgy elővesz egy rongyosra használt, szamárfüles, lapjaira hulló vaskos füzetet, a jól bevált, klasszik menetrendet, és alig tíz perc lapozgatás és szemöldökráncolás után közli, hogy „Háááát, van egy közvetlen vonat hatnegyvennyolckor, nem kell átszállni, és ötös vágány.” Tette mindezt úgy, hogy közben ott virított mellette a bekapcsolt számítógép, amin vidáman futott az internet, jelen esetben a gmail. Majdnem megkértem, ugyan hadd üssem már be az elvira.hu-t, hadd nézzem meg, melyik vonatra is gondoltam, ne raboljuk itt feleslegesen egymás idejét…
Na de legalább az infóm megvan: hatnegyvennyolc, ötös vágány. Elmegyek az ötös vágányig, ahol az induló vonatok táblájából tudom meg, hogy az információban dolgozó hölgy által javasolt vonat egy gyorsított személyvonat, nem hatnegyvennyolckor, hanem hatötvennyolckor indul Kelenföldről, és tizenegytizenkettőkor van Tapolcán. Az nem lehet. Mondom magamnak, mert most magam vagyok, illetve ketten, én és Szorongás. Szóval mondom Szorongásnak: az nem lehet, akkor ezzel hogy érem el a tizenegynullaötkor induló távolsági buszt, ami elvisz majd Vigántpetendre? Sehogy. Ez nem az a vonat, mondjon a hölgy az infóból bármit is. Hatharmincnyolcas vonat tényleg nincs, de azt le is késtem volna. Viszont akkor melyik az én kinézett vonatom, a csatlakozós, a volánbuszelérős? Nosza, hátizsákból laptop elő (az ötös vágány peronán), mobilinternet csatlakoztat, és ott helyben elvira-csekkolás (amit a drága hölgy is megtehetett volna az információban). A vonatom VALÓBAN hatharmincnyolckor indul (ebben az egyben biztosak voltunk, Szorongás és én), csak épp a Keletiből, és Kelenföldön át megy akárhova, nekem majd Celldömölkön kell leszállnom, tízkor. És Kelenföldről hatötvenkettőkor indul. Órára nézek: hatötvenegy. Vágány? mittomén, valamelyik. Laptop becsuk, hátiba vissza, háti fel, lerohanás, induló vonatok tábla, vonatom a tizennegyedik vágányról indul, órára néz: már hatötvenhárom van, erre semmi esélyem, ekkora pakkal… Futok a tizennegyedik vágányhoz, rohanok föl a lépcsőn, csoda, illetve, dehogy csoda, hungarikum: a vonat a Keletitől ide Kelenföldre öt perc késést produkált már, de ez nekem csak jó, mert így pont elérem, pont látom befutni, és végre próbálok megint levegőhöz jutni. Mindenesetre Szorongással karöltve megkérdezünk pár várakozót a peronon, hogy vajon Celldömölkön megáll-e, és persze nem biztosak benne, jobb, ha a kalauzt kérdem, ő tudni fogja. Vonat befut, kaller leszáll, én odarohanok, teljesen elfogy a szusz, szerencsére Szorongásnak még van, megkérdi, hogy ez a vonat Celldömölkön megáll-e. Igen, megáll, és tessék igyekezni a felszállással, mert azonnal indulunk.
A vonaton Szorongás békésen álomba szenderül, és én is felengedek, hogy végre úton vagyok, és a jó vonaton. Nézem a tájat, élvezem az utazást és böngészem a térképen az előttem álló szakaszt. Ripsz-ropsz Győrben termünk, nem hiába gyorsvonat a gyorsvonat, amikor is nagy mozgolódás, izgatott dialógusok támadnak az utasok között. Látóhatárban lévő kalauz híján egymástól kérdezgetik: ez a rész megy Sopronba? RÉSZ??? SOPRON??? …ébredt fel azonnal Szorongás. Mi van? Én Szombathely felé megyek, Celldömölkig. Szó se volt Sopronról. A mögöttem ülő párt kérdezem, hogy is van ez. Ja, hát a vonat eleje (ahol ülünk) Sopronba megy, Csornán, Kapuváron, mimindenen át. De Szombathelyre? Neeeem, pláne nem Celldömölkön át. Azok a kocsik a vonat végén vannak. Hátul. Hopp, cuccot összepakol, hátizsák felkap, térkép kézbe, épp időben, mert egy nagyobbacska lökés, hullám és csattanás jelzi: már le is kapcsolták ezt a vonatrészt.
A vonat hátulsó részébe futok, felszállok, és most már nem csak én, Szorongás is teljesen éber, úgyhogy megkérdezzük vagy három embertől is, hogy akkor ez ugye oda megy… Oda. Jó lesz nekem. Csak azt nem értem, a kalauz, aki gyorsan feltessékelt a vonatra, aki érvényesítette a jegyem TAPOLCÁRA, és akitől megkérdeztem, mikor érünk CELLDÖMÖLKRE, miért nem volt képes szólni, hogy rossz részében ülök a vonatnak?
Újabb kalauz jön, ezúttal egy, az előző citrombaharapott pasasnál jóval barátságosabb hölgy, aki jegyem láttán nagy szemeket mereszt. „Tapolcáig szeretne tovább közlekedni? A Cellből tízötvennégykor induló vonattal? És az a vonat még jár? Én úgy tudtam, hogy csak nyáron közlekedik…” Hát, Szorongással már nem tudtunk hova lenni, az interneten néztük ki… magyarázkodunk. Gyors ellenőrzés a kalauznő részéről a nyakbalógó, milliógombos csodagépen: „Jé… tényleg!” Ez még Szorongásnak is sok, katatón sokkot kap, és legalább a következő egy órára békén hagy.
Celldömölk: újabb csoda. A pályaudvar területén található, hat darab egyértelműen vasúti alkalmazott közül háromnak fogalma sincs, hogy most éppen jár-e az én vonatom, kettő úgy sejti, igen, de nem biztos benne, és azt, hogy hányas vágány, hát az végképp nem tudja. A megmentés egy útitárs-bácsi személyében érkezik, aki biztosít róla, hogy a vonat jár, és jönni fog, és a hetes vágányhoz kell menni, és hogy ő is azzal megy tovább, pont Tapolcára. Együtt utazunk hát, kedvesen érdeklődik uticélom felől. Vigántpetend, mondom én. Hát az meg hol van? Nem egy kapolcsista a bácsi
Egyszóval: köszi, MÁV, kösz a sok infót, kösz, hogy ébren tartottad bennem/mellettem/velem Szorongást, de legfőképpen: köszönöm, Uram, hogy magyar vagyok és beszélek magyarul. Nem merem elképzelni, mi lenne, ha egy angollal reménytelenül próbálkozó turistaként szeretnék elvasutazni A-ból B-be, itt, kis hazánkban.
Ildi