A csárdát elhagyván az utam egy darabig még a térképem által jelzettek szerint vitt tovább, Gyenesdiáson keresztül, de az egyik kereszteződésben nem találtam a térkép szerint megadott útvonalon a jelet. Kicsit nézelődtem, majd a kissé távolabb lévő oszlopon valami kék jel félt véltem felfedezni. Mint már a kéken járva többször is tapasztaltam, a nálam lévő és már tíz évvel ezelőtt kiadott térképhez képest a kék útvonala bizony sokszor másfelé visz. Ezzel addig nincs is semmi baj, amíg a túrázó sűrűn látja a jelzéseket, de amikor nem találja és a térképe alapján akar rájönni, hogy esetleg hol lehet a hiba, akkor ám vakarhatja a fejét! „Szerencsémre” ez a szakasz végig a civilizációban vezet, úgyhogy a kéket különféle oszlopokon előbb-utóbb csak megleli az ember. De ha nem is találnám, akkor sem esnék bele a kétségbe, mert mindig akad egy segítőkész bennszülött, akitől útbaigazítást lehet kérni. És a bennszülöttekről jut eszembe, itt is, mint még oly sok helyen kis hazánkban egyik igen kedvelt helyi közlekedési eszköz a gépjármű. Használja is boldog-boldogtalan. De a keletebbre lévő autósokkal szemben itt a gyalogos sem másodrendű állampolgár ám! Egy körforgalomtól eltekintve, mindenhol előzékenyen megálltak, intettek hogy mehetek, és még amikor a jelzés felfedezése miatti nagy izgalmamban egy kissé figyelmetlenül lépek le az úttestre, akkor sem nyomják ám a dudát, miközben nemi szervekről és istenekről meg anyukákról áradoznak fennhangon! Egyszerűen megáll, és int hogy menjek csak nyugodtan. Gyenesdiás és Keszthely teljesen össze van épülve, és az utam végig lakott területen vezet. Hát ilyen élményekkel jutok el egy a térképemen nem jelzett kék útvonalon a keszthelyi vasútállomásig, ahol beszerzem az újabb pecsétet. Ezután átvágok Keszthely belvárosán és sétáló utcáján, ami így a nyár vége felé már nem túlzsúfolt, de nekem még így is sok. A sétáló utca végéből pillantom meg a Festetics kastély kapuját.
A kék a kastélyt megkerülve visz tovább, úgyhogy én is ott megyek és a kerítésen leskelődve bámulom a szép építményt. Az kissé késői időpont és az állapotom miatt nem gondolok a bemenetelre, mert ugyan még kicsi voltam, de már jártam itt a szüleimmel. Emlékeim szerint akkor olyan cipőre-húzós múzeumi papucsot kellett felvenni. Hát jól mutatnák sáros bakancsban és nadrágban egy ilyen papucsban csoszogva! A kastélyt elhagyva utam járdákon halad, majd nemsokára rátér a Keszthelyt Hévízzel összekötő bicikliútra. Ezen haladván gondolataimba merülök, hogy hol és hogyan kellene töltenem az éjszakát. A nagy bambulást egy hang szakítja félbe, valahogy ilyen formán: na milyen a Balaton? Kicsit értetlenül annyit nyögök ki, hogy túrázom, és nem voltam benne. Erre a kérdező van meglepve, majd mondja is, hogy nem az, hanem amit Ő rakott ki ide a betonra aszfaltdarabokból.
És csak most esik le nekem, hogy amit ott látok, az tényleg a Balatont formázza eléggé „élethűen” és méretarányosan. A kérdezőm mutogatja, hogy mi és hol található, és mutatja a Velencei tavat is, ami szintén méretarányosan van kirakva és távolságra is úgy van belőve, hogy az jó legyen. Közben a művészem magyarázza, hogy ide a mezőgazdasági betonútra. rakta ki a művét azokból az aszfaltdarabkákból, amiket az út túloldalán talált. Elmondása szerint több más műve is van már a környéken, de egynémelyeiket már belepte a gaz. Mikor a neve felől érdeklődöm, és magyarázom neki, hogy szeretném beírni a blogba, akkor többszöri elnézéskérés után sem akarja elárulni. Indokul azt hozza fel, hogy nem szeretne ismertté válni, mert félti a műveit. Attól tart, hogy ha sok ember ismeri az alkotásait, egyesek csupán irigységből szét fogják rombolni azokat. Ezzel válunk el, és én tovább folytatom utam Hévíz felé. Időközben megtudom, hogy az itteni pecsétet ma már nem tudom beszerezni, úgyhogy úgy döntök, a helyi kemping lakója leszek. Mint ahogy már Tamás is, én is egyedüli sátras vagyok a kempingben, de itt legalább rengeteg Német és Osztrák lakókocsis nyugdíjas is van ám akik otthon érezvén magukat hangosan karattyolnak :(
Mára ennyi jutott az élményekből, de holnap újult erővel vetem bele magam a kék-túrázás örömeibe.
Attila
