Pár hetes kitartó várakozás után elérkezett az ideje, hogy elmenjünk befejezni a túrát. Készülni persze nem készültünk semmit, mert ugye csak a túra 3.6% van hátra, tehát teljesen felesleges készülni. Reggel 6:05-kor felszálltunk a Keletiben Ildivel és Attilával a Nyugatra tartó vonatra, hogy pár órával később Hegyeshalom mellett egy drapp Wartburgban, belőtt zselés hajjal disszidálva átszakítsuk a sorompót (na, ez melyik filmben van?).
A vonaton nehezen ment az alvás, a fejem sajnos mindig a mellemre esett, úgy tűnik a magyar okatatásban, sőt Magyar-Oktatási-Rendszerben eltöltött évtizedek alatt felhalmozott tudás az agyam első részébe került, nem a hátsóba. Bükre megérkezve azonnal láttuk, hogy nyugaton vagyunk, a magyar feliratok szerényen meghúzódtak a németek mellett. A házak szép rózsaszínek, kékek, mindenhová jutott delfin a kertbe, vagy oroszlán a kerítésre. Egymást váltották a pizzériák a bayerische bajor vendéglőkkel.
Hende Balázs barátom posztjai miatt már kicsit gyanakodtunk, hogy a táj nem lesz himolájásmontblancos, de azért annál lehetett volna változatosabb, mint amilyen. Tényleg nem ajánljuk senkinek, hogy ide jöjjön. Ha mégis muszáj, akkor gyertek quaddal, vagy enduróval.
Amikor elértük a kéket egy kedves kis út kanyargott egy ligtes erdőben. A változatosságot a gombák elhelyezése jelentette.
Egy kis idő után elértünk valamit, ami nagyon szép színes volt, és később kiderült róla, hogy az ország egyetlen (egyetlen!) áfonya (!) ültetvénye (!). Álljunk meg itt egy pillanatra és mélázzunk el rajta, hogy ez volt a nap legizgalmasabb pillanata (na jó, a buli ami most alakul ki a két struccban Kőszegen még versenyben van).
Azt is megtudtuk, hogy az összes áfonyát a Fény utcai piacon értékesítik, nyersen. Ekkor nekiszögeztük az úrnak a kérdést, hogy akkor miből készül az a rengeteg áfonyalekvár. Azt mondta, most van lengyel és román import, de akkor is ugyenannyi lekvár készült, amikor semmi áfonyát nem importáltak még. Ez a leleplezés alapjaiban rázta meg világunkat, olyan szintű felfedezés ez nekünk, amit csak Stohl András tudna kellő hangsúllyal közvetíteni a kedves publikumnak.
Tovább haladva egy kedves kis út kanyargott a ligtes erdőben. Na jó, igazából nem kanyargott, kurvára egyenesen ment majdnem végig, pár kilóméterenként egy derékszügű kanyarral. Simán túrázattunk volna mondjuk az Újlipótvárosban, vagy Manhattenben is, és mindkettő közelebb lett volna.
Ekkor egy váratlan fordulattal megérkeztünk Tömördre, ahol megtaláltuk a sorozatban bemutatott egyik kastélyt, ami azóta is arra vár, hogy nemsokáramindjártjövőreanégyesmetróutánegyből elkezdjék hasznosítani. Az mindenképp pozitívum, hogy a tetőt helyreállították, így az épület állapota nem romlik tovább.
A falun közösen sétáltunk át egy kedves emberrel, aki elmondta, hogy már csak egy kocsma van a faluban, ami a pógármesteré. Mindenki odajár, mert vagy rokona vagy alkalmazottja a póginak, vagy mindkettő. Igazi kocsma volt, tehát tíz perc alatt mindent megtudtunk, ami a környének történt. A falut egy hústolvajlási ügy tartja rettegésben. Több ház füstölőjéből tűnt el kolbász, sonka. A pulthoz legközelebbi Józsi szerint gyanús alakok, idegenek járnak a faluban, bár ő nem akar senkire célozgatni. Khmmm. Az egyik gyanusítotott elterjesztette, hogy állatok dézsmálják a füstölőket, ami Józsi szerint nevetséges feltételezés, egy kiba***tt tömördi oroszlán kellene ahhoz, hogy 11, azaz tizenegy (ti-zen-egy!) kilogram kolbászt nyomok és zsírpacnik nélkül eltűntessen a füstölőből. Egyébként is, hogy lehet az, hogy egy vadállat bemegy a két kur**anagy kutyához és azok meg sem szólalnak? Józsi szerint ez le-he-tet-len. Az idő nyomása miatt a bűntett felgöngyölítése előtt el kellett hagynunk a polgármester kocsmáját, pedig duruzsolt a cserépkályha.
Kijutottunk a faluból, a kolbászőrző kutyák mellett, utunk ligetes erdők között vezetett.
További egyhangúskodás után eljutottunk ahhoz a kereszteződéshez, ahol el kellett döntenünk, hogy Kőszeget megkerülve menjünk-e Kőszegre, vagy csak úgy bemenjünk Kőszegre. A régi nyomvonalat választva simán bementünk Kőszegre. A vasútállomáson pecsételtünk, majd megismerkedtünk egy úrral, aki saját bevallása szerint 4-5 nyelven beszélt, de átmenetileg nehéz helyzetbe került. Attila odaadott neki két zsömlét és egy májkrémet és behatoltunk a belvárosba, ahol ezzel kellett szembesülnünk. Lehet, hogy benéztük az időjárásjelentést?
Bejelentkeztünk a szállásra, majd elindultunk felderíteni Kőszeget. Kőszeg szép. De nem is lehet ez másképp, ki utazna ide ilyen messzire, ha ronda lenne, szóval egyszerűen kénytelen szép lenni, ha nem akar kihalni.
A város nem változott sokat 31 év alatt, mondjuk besötétedett. Megkérdeztük a bennszületteket, akik a két struccba irányítottak, ahol kezd egy igazán kellemes élőzenés este kialakulni. Kőszeg jó hely, négy korsó Soproni és Becher után még szebb (a két struccban).
Ildi, Attila, Tamás
