Kérdezgették már páran, mikor lesz új bejegyzés.
Igyekszünk amennyire lehet, de az utóbbi időkben a térerőnek is örültünk, fehér hollót meg többet láttunk mint adatkapcsolati jelet a telefonon. A laptop meg valami érthetetlen okból áramot kér időközönként.
Nézzetek rá néha a régebbi bejegyzésekre is, a képeket pl. csak holnap fogjuk rárakni a mai bejegyzésekre.
A második napi szállás szintén említést érdemel:
- A Vadász büfében dolgozó hölgytől kérdeztük, hogy tud-e sátorhelyet
- Ajánlotta, hogy a Vörös-kő vendégház kertjében biztos lesátorozhatunk, az előbb volt itt a tulaj, majd leállítja, ha jön vissza
- Erre az épp érkező biciklis mondta, hogy épp az előbb mentek lefelé, a másik kocsmában vannak
- Lementem, hogy megnézzem ott vannak-e még, és igen.
- Mondták, hogy persze, alhatunk ott,
- fel is vittek autóval körbemutatni, kulcsot odaadták.
Vadász büfébe vissza, Tamásnak elmondani a szerencsénket, mivel a gyönyörű házhoz egy tó is tartozott (fürdés). No és vízcsap. Plusz konnektor. Ingyen. Vicces, amikor az információ gyorsan áramlik, pedig nincs is internet kapcsolat. Annyira nincs, hogy hiába jártunk körbe méregetni a térerőt, a végén fel kellett adni és a sokkal erősebb szlovák adóhoz csatlakozni.
Nem hiszem, hogy sok jobb szállás lesz ennél a túra alatt. Az esti fürdést nem patakban, hanem a házhoz tartozó tóban ejtettül meg.
Tökéletes záróakkord számomra, én holnap ugyanis megyek haza, Ádám (jobbra) folytatja Tamással (balra) tovább.
Vágáshutára érve a térdem végleg sztrájkba lépett, így kettéváltunk. Tamás gyalog én pedig busszal indultam Bányi nyereg, de leginkább Rudabányácska felé. Tamás egész hamar odaért, én az úton 3-szor utaztam ugyanazzal a buszsofőrre, ebből 2-szer buszon, egyszer autóval. Álltam a megállóban (várva a buszom, ami a végcéltól úgy 5 km-re rakott volna le), mikor mondta:
- Bányácskára mész? Gyere, elviszlek.
És elhozott. Életem leggyorsabb stoppja. Ezek után hamar találkozunk Tamással.
Kisbózsva fölött ért véget az első nap. Találtunk egy egész jó táborhelyet a kék mellett, kis patakkal, ahol fürödni tudtunk.
A teljesítmény túrázókkal aztán itt is találkoztunk sátorállítás után, sőt éjjel is hallottama őket jó párszor elmenni (nem voltak gyengék a srácok).
Másnap indultunk Bózsva felé, ahol aztán próbáltunk egy kávét inni, ami érdekesre sikeredett. A kocsma és az étterem is be volt ugyanis zárva. A kemping vendégei - egy építőipari gépeket javítő cég munkatársai tartottak bulit - azonban megvendégeltek minket egy kávéra a készleteikből. Rendes kávégépet hoztak magukkal a faházakba, hihetetlen élmény volt.
 |
Csakúgy, mint ami 200 méterrel arrébb fogadott minket, a teljesítménytúrázók ellenőrzőpontjánál hívott minket reggelezni egy az éjszaka kissé átfagyott, de nagyon vidám lány és az anyukája. Mindezt úgy, hogy már előre mondták, hogy tudják nem tartozunk hozzájuk. Friss és aszalt barack, áfonyaleváros keksz, mogyoró, üdítők. Igazi csábítás. Végül azért fel tudtunk állni az asztal mellől és elindultunk Kishuta felé.
 |
Máté
Már a filmben is emlegették, hogy a kisvasutat vajon meg fogják-e szüntetni. Persze megszüntették egy évvel a forgatás után. Füzérkomlóson egy kiállított mozdonyt még lehet találni, kb. 22 m-nyi sínnel, Tamás fel is mászott rá.
 |
Hihetetlen, hogy harminc év alatt mennyire be tudja nőni a természet az elhagyatott helyeket, alig lehetett észrevenni, hogy nem is olyan régen itt még egy kisvasút járt.
 |
Kishután viszont láttunk még keskeny nyomtávú síneket, és nagyon úgy tűnt, hogy vonat is rá rajta olykor-olykor. Egy plakát tanulsága szerint pedig Pálpusztán rendeznek nosztalgia vonatozást egy jeles nap alkalmából.
Máté
Füzéren megpróbáltuk összevetni a jelent a múlttal. Lőttünk pár képet közel azonos szögből, mint ami a filmben volt.
A várból az út kanyarulatai adták a támpontot.
 |
|
|
A katolikus templom a várral igazán egyszerű volt.
 |
|
|
Nem úgy a református templom, ahol a fák bizony megnőttek, és nem igazán sikerült jól lefotózni, de végül is picit sikerült rávarázsolni a tornyot is.
 |
|
|
Végül pedig igen, megvalósult a falumúzeum (ma már tájház) is.
|
|
|
|
Máté
A Nagy-Milicről lejőve el sem tudtuk volna kerülni a vár parkolóját. A nélkülözhetetlen túlélő felszerelés beszerzése után (képeslap és tetoválós rágó, sajnos szupermennek csak a fele ragadt fel, ezért kell mindig pókember venni), szóval ezek után felkaptattunk a várba.
A bejáratnál kifizettük a fejenként ötszáz forintos belépőt. Már ott látszott, hogy ezt, sőt többet elköltenek a várra. Később beszédbe elegyedtünk az alpolgármester úrral, aki mondta, hogy közmunkások segítségével még a vízet és a szennyvíz elvezetését is megoldották, ami nem triviális a falu és környék fölé magasodó várnál. A következő lépésben az eredeti állapotokat nyolcvan százalékban megközelítő felújítási szakasz következik, amire 450 milliós eus pályázatot nyertek. Lesz mit felvinni a drótkötélpályás liften.
Akkora szerencsénk volt, hogy a sorozatban is szereplő várkápolnában, amit azóta tetővel fedtek le, egy ifjú pár épp most mondta ki a boldogító igent. Nem először, most ismételtek, negyven évvel ezelőtt kezdték. Akkor is pont egymást vették el, milyen szerencsés véletlen. Most már hozták a családot, barátokat is, nagyon szép ünneplés volt. A csokrot nem kaptuk el :)
A panoráma büfé kávéja felpörgetett minket egész gyorsan a Nagy-Milicre, ahonnan a Másfélmillió lépés stábja pont ma 31 éve indult útra. Ennek az ünnepi alkalomnak a tiszteletére feljött a hegyre egy rutinos Kéktúrás, Gyula bácsi (a bácsi a tanitói tekintélynek és nem a kornak szól, még most sem mernék szemtelenkedni vele) a tanítványával. Annó jó barátja volt Rockenbauer Pálnak aki többször is éjszakázott náluk.
Gyula bácsi háromszor, tanítványa már kétszer végigment a túrán. Lassan hagyományukká válik, hogy minden évben ezen a napon feljönnek ide. Megtiszteltetés volt megkóstolni a pálinkáját, amivel mindenkit megkínált, és elfogadni azt az emlék medált amit az arra járóknak ajándékoztak. Ha jövőre tudunk, visszajövünk, és mi is hozunk valamilyen ajándékot.
A szintén ott éjszakázó pár pedig arról mesélt, hogy most hagyják ott a budapesti életüket, hogy Székelyföldön egy tanyán állatokkal és turistákkal foglalkozzanak. Az állatokkal kevesebb bajuk lesz :)
Azóta lesétáltunk a hegyről, megnéztük a füzéri várat, amin rengeteget dolgoznak a helyiek és Füzéren töltjük magunkat, a laptopot, a telefonokat, és a blogot. Ez utóbbi nem egyszerű, kint az erdőben alig van mobil net, 3g persze nincs, edge néha. Egy varázsvesszőnek használt android appal keressük a térerőben gazdag helyeket, nem könnyű feladat.
Már az utazás is tanulságos volt. A magyar média elég furcsa, sötét képet fest kelet magyarországról, ehhez képest jó volt látni, hogy a pályaudvarok (Szerencs, Sátoraljaújhely) milyen szépen fel van újítva.
Tizenegy előtt értünk busszal Hollóházára, ahol megkerestük a kempinget, amit nem sikerült telefonon elérni. Nem véletlen, hiszen közben bezárt. A szomszédos telken álltottuk fel a sátrakat, reggel találkoztunk is a kedves gazdával.
Besétáltunk a faluközpontba, megkeresni a Kéktúra emlékhelyet. Az egész falu nagyon rendezett.
Gyula, aki az épp nyitó bolt előtt várt az első sörre - nem volt egyedül - felvilágosított minket, hogy hülyeség a kéken menni a Nagy-Milicre, ő tud egy negyed olyan hosszú utat. Megköszüntük a tippet, de a kék felé indultunk. Utána visszamentem a fényképezőgépért ami az első adandó alkalommal leesett a hátizsák övéről.
