Másfélmillió lépés nyomában

A kéktúrán gyalogolva megnézzük mi változott, mióta a Másfélmillió lépés sorozat stábja ott járt 31 éve.
Kapcsolat
Ha találkoztunk a túrán, vagy találkozni fogunk, vagy ha van ötleted mit nézzünk meg, irj nekünk! masfelm@gmail.com
Köszönet
A Depo.hu csapatának a kölcsön laptopért
Akik (jóval) előttünk jártak

Itt vagyunk most...


View Másfélmillió in a larger map

Facebook

Második napunkat hajnali 5 órakor kezdtük, mivel András nem volt hajlandó későbbi időpontot megadni az esti (bejegyzést követő) takarodó után. (Csak arra tudok gondolni, hogy a langolierek esetleges korai akciójától tartott, így 6 körül már csak a sátrunk lapította fű maradt utánunk hírmondónak.

Ennek megfelelően a sátorbontás, párarázás, pakolás után 5:45-kor útnak is indultunk Felsővadász felé, ahol sajnos nem tudtuk rögzíteni a Rákóczi-kastélyt a megfelelő szögből, de azért megörökítettük. 

 
Vízi pók - Csodapók
Felsővadász után Irotát céloztuk meg, amely valódi kis mézeskalács-faluként bukkant elő a völgyben. Meseszerűen rendezett patakjával, ápolt kertjeivel reggelünk üde színfoltját képezte.
A patak partján megpihentünk, próbáltuk felfrissíteni lábainkat, azonban a lábszárunkon fel-felszaladó búvárpókok kissé lerövidítették ezt  a kellemes pihenőt, ugyanis esetleges marásuk komoly veszélyeket rejthet magában. 
 
Rakacaszendi szindikátus
Első komolyabb pihenőnket Rakacaszenden iktattuk be, ahol nagy nehézségek árán jutottunk be az italboltba, mivel épp a nagytakarítás közepén jártak, mikor odaértünk. Úgy túnik, semmi és senki nem tud ellenálni két elcsigázott kéktúrásnak, így megnyílt a rács, bejutottunk, pihentünk, és engedélyt kaptunk a kompjúter töltésére is, sőt, szerencsénkre a bélyegzést is el tudtuk végezni itt. 
 
Eközben megismerhettük a helyi szindikátust, mely már-már minderbinderi bonyolultsággal bocsátotta áruba az aznapi gombamennyiséget (elmondásuk szerint 8 mázsát). Láttunk mindent, a császárgombák közé berejtett tömegnövelő galambgombákat is. A cenzúrán mégsem tudták átverekedni magukat a hivatlan gombafajták, és úgy tűnt, nem először fordult ez elő, de a gombabiztos hihetetlen önuralommal dobálta ki az oda nem illő egyedeket, sőt még egy-egy tréfára is futotta a türelméből/humorából. A számítógép töltése miatt be kellett vetnünk egynémely "kényszersöröket", de a minket feltöltő pihenés csak ezt követően várt ránk.  A következő faluban, a mintegy 4 kilométerre található Tornabarakonyban álltunk meg első étkezésünk és a várt pihenés okán.
Több mint egy órát töltöttünk itt el, majd elnehezedett lábainkkal kezdtünk kaptatni a Mile-hegy csúcsának tövéig. 
 
Szállásunk
A hegy nagy részét magunk mögött tudva Bódvarákón keresztül vitt utunk egészen Bódvaszilasig, ahol alkalmas sátorhely híján a 100 éves Vendégház kertjének alkalmi lakóivá váltunk. A vendégház tájházként is üzemel, és mindenkinek csak ajánlani tudjuk, nem csupán a hiteles múltidézés, hanem a Koleszár család vendégszeretete miatt is. 
 
András, Gábor

3 komment

08.04. Gibárt

 

A Hernádat átívelő hídon találkoztunk (András és Gábor a Hegyen-Völgyön Egyesületből) a túrát kezdő csapat második sorával, a kissé elcsigázott, de annál lelkesebb Tomival és Adámmal.

A szükséges kellékeket néhány jótanács (ne keress internetkávézót, okostojás; wifit meg pláne) kíséretében átadták a helyi szomjoltóban. A szuper közös kép elkészítése után valamivel 13 óra előtt irányba vettük Encset.

 

Pelenka”

Valószínüleg sok túrázó hallott már a gyárilag nedvesített baba törlőkendő áldásos hatásáról, melyet jó lett volna megtapasztalni ezen a túrán is, azonban az Encs határában található szupermarket hihetetlen látogatottságot produkált, így legyintettünk, és egy "nem baj, Gábor, biztos találunk máshol még"-gel továbbindultunk. Utólag (a sátor mélyén kompjúterezve) tudjuk, hogy hibát követtünk el, mikor a halogatás mellett döntöttünk.

 

Hol vagy, Méra?

A méltán nagyrabecsült filmhez képest némileg változott a Túra, így nem tudtuk útba ejteni Méra falut, ahol a híres mérai csárdát mindenképpen szerettük volna felkeresni.

Már csak azért is, mert ahogy arról egy abaújdevecseri lakos tájékoztatott, még Petőfi is megfordult a vendéglátóipari egységben. Az (örökölt) időhiány okán sajnos ilyen kitérőket nem engedhetünk meg magunknak.

 

Bocsok!

Ekkor még nem adtuk fel a babakendő keresését, így fancsali képpel (tényleg bocs, de nem lehetett kihagyni...) lépkedtünk Fancsal főutján bolt után kajtatva, majd továbbbaktattunk Baktakékre (ez már nagyon fájt!), ahol közértet nem találva kénytelenek voltunk engedni a kísértésnek, és betértünk egy fröccsre, ugyanis egyszerre lettünk figyelmesek egy nagyon ismerős óbégatásra. Az ilyen jellegű hangképzés csakis kocsmából jöhet, így hiába álcázta magát az ivó apácaráccsal az utcafronton (tényleg valami ilyennek tűnt), mi bementünk.

Első pihenőnket töltöttük itt, szégyenünkre mégsem a helyi sörrel frissítve magunkat, lehet, hogy ezért kicsit utáltak is.

Talán a megye jellegéből fakadóan történhetett meg másodszorra velünk, hogy el kell magyaráznunk a hosszúlépés pontos kikeverésének mikéntjét.

 

Kit kell megverni?

Abaújszolnokon újabb információval lehet gazdagabb a gyanútlan kéktúrázó, elsősorban a helyi erőviszonyok vonatkozásában. Ugyanis 5 perc alatt tudomásunkra hozták, hogyan is kéne ellátni a baját az éppen felénk tartó két "alkoholistának". Talán nem erre utalt Sinkó László a vidék "intim szépségeit" emlegetve, mégis hozzátartozik, elfogadtuk.

A pecsét begyűjtése - a korábbi gyakorlattal ellentétben - Bélánál történik, őt keressétek, ha jöttök.

 

Nyéstai falatozás

A következő település, Nyésta, ahol elköltöttük estebédünket, amely Andris szigorának köszönhetően meglehetősen rövidre sikerült. Nyéstát elhagyva, azonban még Felsővadász előtt sátrat vertünk és végre kinyúztókodhattunk a hálózsákjainkban, hogy újult erővel, de babakendő nélkül induljunk holnapi célunk felé.


András, Gábor

Szólj hozzá!

Utolsó reggelünkön hét előtt keltünk, fáradtan és ázottan. Igazi utolsó reggeles pakolás volt, amikor az ember már csak bedobja a vizes dolgokat a zsákba. Elsántikáltunk Boldogkőváraljáig, ami csak pár kilométer volt. Andrásék vonata Encsre érkezett 9:10-re, addig még volt egy óra. A telefonomon átnéztük a Volán menetrendet, de úgy tűnt, az lesz a legjobb, ha eléjük megyünk és a Hernádnál találkozunk. Ez még több mint tíz kilóméter volt, de így is gyorsabbak leszünk, mint a buszos találkák. 
Hernádcéce felé végig láttuk a gyönyörű várat, ahová sajnos nem tudtunk felmenni. Közben Andrásékkal leegyeztettük, hogy megyünk feléjük, ők is induljanak el és valahol Gibárt és Hernádcéce között találkozunk. Ebből végül Gibárt lett, ami a Hernádnál van. Szolidan káromkodva dagasztottuk a földutat, és közben hátra-hátra néztünk a várra és a Zemplénre. 
 
Végül kb két óra alatt értünk oda a találkozási pontra, ahol Gábor és András már türelmetlenül várt minket. A Hernád hídja közepén készítettünk egy ünnepélyes fényképet és átadtuk a lépésszámlálókat, a pecséteket tartalmazó lapokat és a térképet.
 
Az enyém már körbefordult, összesen 173231 lépést tettem meg, ami 108.3 km a beosztás szerint. Ott ért véget a túrám, ahol a filmsorozat első filmje, de a folyó felett már hídon keltünk át és nem kompon, ahogy ők. 
 

 

 

A közeli kocsmában a túra hagyományainak megfelelően még modem installálással foglalkoztunk pár órát, így a srácok csak egy körül tudtak elindulni.

Bár mi már csak botorkálni tudtunk a fájó lábainkon, már akkor kicsit elkezdtem írigyelni őket :)  

Szólj hozzá!

Miután szépen elbeszélgettük az időt az István-kúti idillépítőkkel, bele kellett húznunk, mert másnap át kellett adnunk a Hernád környékén a stafétát Andráséknak, akik onnan folytatják a túrát. Innen már sejthettük, hogy éjszaka is gyalogolni fogunk.

A helyzet kezdett kicsit kicsúszni az irányításunk alól, mert internet kapcsolatot sem sikerült szereznünk Regécen (egyik szolgáltató sem érhető el), ennivalót sem, kezdett lemerülni a telefonom, a fényképezőgép már lemerült és a laptopban sem volt sok áram. Ez így együtt az éjszakai sétával kicsit fáradtan kezdett gyanús lenni. Sebaj, felvásároltuk a sós-mogyoró készleteket a kocsmában, jó lesz az a maradék kolbásszal, vizünk meg úgyis van. Átmentünk Mogyoróskára, megkerülve a regéci vár dombját, erősen kaptatva, mert a kék-jel festők megint vicces kedvükben voltak. 

 

 
Mogyoróskára érve úgy éreztük, minden jóra fordul, mert találtunk egy helyet, ami nyitva volt és így elfogaszthattuk életünk legrosszabb hamburgerét. Kunyeráltunk egy kis áramot, és készültünk az éjszakai menetre. Ekkor már több napja túráztunk, így jogosan éreztük magunkat Winnetou és Old-Shutterhand közös gyermekének, aki úgy olvassa a térképet, mint más az index címlapot. Mélyreható térképészeti tudásunk abból állt, hogy ha a kék jelzést jelentő piros csík keresztez szintvonalakat jelző barna csíkokat, az fájni fog, ha nem fog, akkor öröm és boldogság lesz.
 


View Éjszaka Mogyoróska -Arka in a larger map

A Mogyoróska és Arka közötti szakaszon nem hogy nem metszett semmit a jelzés, de egyenesen egy patakmederben futott az út, és ugye, ahogy ifj. Winnetou megtanulta, a víz többnyire és valamennyire vízszintes. A hamburger és a vízszintesség felett érzett öröm átjárta fáradt tagjaink, és elkezdtünk magabiztosan tekinteni a jövőbe, bele. Ádám még azt is mondta, hogy milyen kár, hogy vége lesz a túrának, most kezd belejönni.
 
Kisétáltunk a faluból, és közben arról elmélkedtünk, hogy miért van, hogy egyes emberek, mint például Máté, előző túratársam megfosztják magukat az olyan örömöktől, mint amikor az ember egy barátságos kis patak mellett andaloghat éjszaka, baráti társalgást folytatatva, miközben a háttérben egzotikus madarak csivitelése teszi tökéletessé az idillt. Ekkor az idill felületén hajszálrepedések kezdtek megjelenni, mert a talaj negyven centi mély sárrá vált, amit valamilyen ismeretlen, lánctalpas állat nyomai tettek járhatatlanná. Ez nem tökéletes terep Ádámnak, aki mint a fogyasztói társadalom elleni harc vezetője szandálban érkezett a Zemplénbe, ja, fejlámpa sem volt nála.
 

 

Ádám egy kidőlt fán megy át a patakon (telefon képek, fejlámpával világítva) 
 
Sebaj, gondoltuk, ez nem tarthat sokáig. Úgy is lett, a talaj javult, mi megérkeztünk a következő pályára, a csalánok közé, amelyek magasabbak voltak túratársamnál, aki csak két méter. Ez rövidnadrágban nem volt igazán mulatságos. A következő 2.5 órát már nem igazán lehet leírni. Valahol a Blair Witch project és a Camel trophy keverékére hasonlított. Az ok egyszerű, az idilli patakmedret kissé átváltoztatta az a brutális áradás, ami annyi gondot okozott az országnak, és amit mi csak az intereneten láttunk. Az egész szakasz tele méretes kövekkel, kidőlt fákkal és uszadékokkal. A jel folyamatosan keresztezi a patakot, ami tele van sziklákkal. Rendes felszereléssel ez nem is lenne baj. de a szandálban és egy fejlámpával forgolódva nem volt őszinte a nevetésünk. A közelben persze a megszokott térerőtlenség volt, így sejtelmünk sem volt milyen messze vagyunk Arkától. A lombok miatt még GPS jel sem volt. Túrázókhoz méltatlan módon műutért imádkoztunk. Amikor három óra önfeledt szórakozás után elértük az Arka feletti utat megcsókoltuk, és tovább botorkáltunk. 
 
A patakmederben töltött idő vége felé már láttunk villámokat a távoli égen, de úgy döntöttünk, hogy ez aránytalan büntetés lenne, egyszerűen nem történhet meg. A sátrakat végül Arka után állítottuk fel egy alkalmatlan helyen, előre nevetgélve milyen lesz, ha a kiszemelt mélyedésben majd felgyűlik a víz. Ádám kölcsön sátrat használt, amit nem lehet rendesen bezárni, és a vízzáró képessége inkább a vít szűrésére korlátozódik, én egy extra-könnyűt, aminek viszont eltört a hátsó merevítője, és botokkal kellett feltámasztani.
 
 
Amikor végül megjött a vihar, nekem csak cseppek estek be a sátramba, Ádám viszont el kellett hogy pakolja a hálózsákját, hogy ha vége lesz, legyen miben aludni. Ekkor már hisztérikusan röhögtem, számolgattam hány órát tudunk összesen aludni a szomszéd sátorból pedig azt hallottam "végre meg tudom mosni itt bent a s***em" :) Pár órát kómás alvásban töltöttünk, aztán össze kellett dobálni a vizes cuccokat, hogy Andrásék ne várjanak túl sokat ránk a találkozási pontnál.
 
Utólag csak arra tudok gondolni, hogy a Zemplén az együtt töltött szép napok után ezzel a zordsággal búcsúztatott minket, mint a romantikus filmekben a halálos beteg főhős aki elriasztja szerelmét, mert másképp nem tudja elküldeni :)
 

Szólj hozzá!

Azon a szakaszon gyalogoltunk, ahol a legnagyobb távolság, nagyjából egy nap volt Makkoshotyka és Regéc között. Jó előre kinéztük magunknak a forrásokat, mert kezdett fogyni a nálunk lévő víz. Így István-kútra is vízet keresve érkeztünk, de legnagyobb meglepetésünkre egy mikro-falu fogadott minket. 

 
Az erdészház ma 
 
Első látásra egy alakuló kisegyházra hasonlítottak, akik elvonultak a természetbe, hogy növény és emberáldozatokkal engeszteljék ki frissen megtalált isteneiket. Mi más oka lehet józan embereknek, hogy 10-15 sátorral kiköltözzenek a Zemplén közepére, majd nekiálljanak füvet nyírni? Nyilvánvaló volt, hogy vagy megőrültek, vagy épp vallást alapítanak.
 
A bennszülöttek kedvesen fogadtak minket, és mondták, hogy természetesen vehetünk vízet, el sem tudjuk téveszteni, ott van a vadász ház felett nem sokkal. A kristálytiszta hideg víz nagyon jól esett, ittunk és feltöltöttük a másfél literes palackokat.
 
A stáb is ott ült 31 éve a verandán ahol mi :) (első rész, 28 perctől)
 
A házhoz visszaérve megkérdeztük, hogy innának-e velünk a Jager-ből, ha már nekik hoztuk. Elfogadták, leültünk a tornácra és elkezdtük faggatni őket, hogy mit is keresnek itt. Mint kiderült, a csapat nagy része Dr. Tóth Zoltánnal az élen az ELTE-ről került ide az erdőbe, hogy az itteni speciális mikrovilággal foglalkozzanak.
 
 Dr. Tóth Zoltán középen
 
Ami nekem elsőre városi emberek kényszeres fűnyírásának tűnt, az egy átgontolt koncepció. Úgy áll a dolog, hogy az erdőkben általunk látott rétek régebben mind legelők és kaszálók voltak, nem pedig természetesen kialakult területek. Annó az erdészek fent éltek a hegyen és kialakították és fentartották állataik miatt ezeket a helyeket. Meglepő módon ezzel a természetnek nem kárt, hanem hasznot okoztak.
 
Lepke a stáb cuccain anno
 
Olyan fajok jelentek meg ezekben a kis világokban, amik nem éltek volna meg az eredeti erdős környezetben. Hihetetlenül fajtagazdagság alakult ki hála a speciális környezetnek. Ez szépen működött is addig, amíg az erdészek fent laktak az erdőkben, de az ötvenes évek környékén többnyire beköltöztek a falvakba, az állattartás és a kaszálók iránti igény pedig lecsökkent. Ez után pár tíz év alatt a természet elkezdte visszahódítani a területeket, ami az itt élő fajok visszaszorulásával járt. 
 
Az István-kúti nyíres most az egyik hely, ahol megpróbálják visszaállítani a nem-eredeti, azaz az emberek által annó kialakított környezetet. 2004 óta járnak ki ide, hogy metszőollókkal, kaszákkal, motoros fűrészekkel visszaszerezzek a nyírest. Furcsa fordulat, hogy egyetemi emberek kaszálnak a hegyekben, de látszik, hogy jót tesz nekik és a környéknek is amit csinálnak. 
 
Ezek után persze muszáj volt alaposabban körülnéznünk, és részt venni a természet-szabályozásban. Kaszát ragadtunk, és megmutattuk, hogy programozók is tudnak úgy kaszálni, mint a pszichológusok és botanikusok (a kaszálás paraolimpiája). 
Ez alatt a rövid idő alatt is, amit itt töltöttünk nyilvánvaló volt, hogy mennyire szeretnek itt dolgozni és időt együtt tölteni ezek az emberek. Érdekes volt egy halom biológust eredeti környezetében megfigyelni. Bármi repült, mászott, vagy csak állt a közelben, annak azonnal kiderült a latin neve, és felsorolásra kerültek közeli rokonai, és speciális tulajdonságai. Hol máshol tudhattuk volna meg, hogy a Tölgy az erdeink legnagyobb k*rvája, aki mindenkivel összeáll? Hogy ha leszedsz egy tölgyről 3 ágat, odaadod egy specialistának, az se tudja megmondani, hogy egy fáról szedted le őket? 
 Lepke csapd (és lepkész csapda előtte)
 
Lepke ügyben külön kiképzést kaptunk az ott lévő lepkésztől. A sátor mögött kifeszített lepke csapda, amit generátorral hajtott nagy teljesítményű lámpával világítanak meg, csak az előző éjjel több mint 70 (!) különböző fajt vonzott oda. Összesen több mint 200 lepkefajt figyeltek meg csak itt.
 
A lepkék megfigyelése folyamatosan finomodott az idő múlásával. Kezdetben volt a "nagy piros szárnyű, ami hülyén repül", de ez nem volt elég pontos. Utána a szárnyakban futó ereket figyelték, amelyek egy ember ujjlenyomatához hasonlóan egyediek, de az egész fajra nézve. Ezután rájöttek, hogy a legjobb az lesz, ha úgy vizsgálják, hogy ki tud kivel szaporodni, ami a faj definíciónak része, ha megnézik, hogy ki kivel tud szaporodni. Magyarul elkezdték a lepkék ivarszerveit vizsgálni, ami faj specifikus, és ha minden igaz már ránézésre is látszik (na jó, nagyítóval), hogy ki kivel tud kopulálni (nem írom le magyarul, mert Anyukám is olvassa).
Ennek a szórakoztatóan perverz dolognak kicsit betettek a DNS vizsgálatok, amik egyrészt nem is olyan khmmm látványosak, másrészt pedig tovább bonyolították a képet a faji összevisszaságban.  
Ennyi fajt figyeltek meg tegnap este 
 
A teraszra visszatérve Ádám megpróbált biológiai-filozófiai beszélgetést kezdeményezni, "mi is az élet", és hasonló kérdésekkel. Ez sajnos nem járt nagy sikerrel, a másik félnek ez volt a szakmája, túlságosan értett ahhoz, hogy mi elég pontos kérdéseket tudjunk feltenni. Tóth Zoltán a kérdésekre buddhista válaszokat adott, amelyek mindegyike a kaszálásról szólt. Nem azért jöttek, hogy magasröptű gondolatokon rágódjanak, hanem hogy ezt a területet megtisztítsák. Nem is rossz válasz ;)
 
Azért az kiderült, hogy ennél többről van szó. A kaszálás mellett önkéntelenül is nevelik a dolgozni jövő egyetemi hallgatókat, és a gyerekeket, akik jönnek a szüleikkel az erdőbe. A természet-védelem mögött, titokban szerintem az Arany ember titkos szigetére járnak a városból, azzal a különbséggel, hogy szívesen látják a vendégeket. Mármint ha rendesen kaszálnak :)
 Egy faj a háromezerből amit ránézésre felismer a lepkész
 
Nagy élmény volt bepillantani az István-kúti életbe, remélem, hogy még találkozunk velük itt valamelyik évben.
A nyíres 31 éve. Most kaszáltabb :)
 
A nyíres pedig biztos, hogy évről évre szebb lesz, jó kezekben van.  

 

Szólj hozzá!

Reggel a már megszokott fél nyolc helyett fél tízkor sikerült elindulni. Az első pár szép kilométer utána a bükkösben integettem az arra járó Kamaznak. Az első autó volt amit ezen a szakaszon láttunk, sőt az első ember akivel találkoztunk.
 
 
A kiszálló embertől megtudtuk, hogy Kishutára valósi. Ezek után már mint helyiek beszélgettünk, hisz két nappal előbb találkoztunk vele a templom előtt :) 

Visszalapoztunk a fényképek között, és mindent megnéztünk ami a falujáben készült. Amíg bent az aszonyok énekeltek a falu férfiai a padon üldögéltek. Megmutattam neki saját magát és unokáját a fényképen. 
A helyzetet kihasználva már mint bennfentes kérdeztem végig a falu dolgairól, szinte földik lettünk. Megbeszéltük, miért nem szedi össze a szomszédja azt a szép ringlót a kertje előtt (elég ízetlen egyébként).   
 
Megtudtuk még, hogy több mint negyven éve dolgozik az erdőgazdálkodásban, szereti, és két második helyezése is van a teherautó-darus versenyekről.  Első sajnos mindig a rendező hely versenyzője szokott lenni :) 
 
Innen indultunk tovább, hogy alaposan leragadjunk nap közben egy kedves egyetemi közösségnél, egy erdész házban de erről hosszabb posztot kell majd írnunk. Most épp Regécen vagyunk, ahol egyik szolgáltatónak sincs térereje, megint csak írni tudunk, feltölteni nem. Majd ha levágják az adótorony előtt megnőtt fákat, akkor megint javul a helyzet a helyiek szerint. Úgy tűnik itt túl erős a természet.

 

2 komment

Miután útitársamat Ádámra cseréltem, kicsit sikerült szétcsúsznunk időben. Makkoshotykán találkoztunk, ahová Ádám korán kelve, dél környékén odaért. Gyorsan beültünk a kocsmába, ahol gyorsan, majd egyre gyorsabban és káromkodva próbáltunk internet kapcsolatot építeni. Térerő és szoftver gondok miatt ez végül nem sikerült. Ötkor feladtunk a küzdelmet. Amikor sikerült elindulni, akkor már sejtettük, hogy lassan érjük majd utol magunk.

 
Végül kénytelenek voltunk kinyitni a boltban vásárolt Jagermeistert, amitől persze elkezdődött a gimnáziumi filozofálgatás.
 
 
Egy fejlámpával végül rétet rétre járva kerestük a megfelelő táborhelyet. Nem hiába, az ötödik, kb. este tíz körül nagyon szép volt. Gerendás-rét volt a hely neve. 
 
 
 
Látszik a képen, hogy mi tetszett annyira. Azaz nem látszik, illetve az tetszik ami nem látszik, a fény teljes hiánya. Ilyen helyeken lehet legjobban csillagokat nézni, és ez városiaknak nagy élmény.
 
 
Sokáig dumáltunk, mondtam, hogy furcsa lenne, ha csak úgy jól érezhetnénk magunkat ilyen helyeken, ingyen, minden törvénynek megfelelve. Reggel jött egy nagyon kedves erdőmester, aki mondta is, hogy ennyire nem egyszerű. Mivel pont természetvédelmi területen voltunk, elvileg engedélyt kellett volna kérnünk, ami bonyolult. Azt mondta, hogy egy-két ember esetén szemet szoktak hunyni, de természetesen elvárják, hogy viselkedjünk és ne szemeteljünk. Mondtuk, hogy ez természetes, ha lehet még más szemetéből is viszünk egy kicsit. 

Szólj hozzá!

Ebben a faluban találkoztam egy újabb eltévedés után Ádámmal, következő útitársammal. Itt ebben a hangulatos kocsmában próbáltuk megint elérni az úgynevezett internetet, amit egy ideje csak telefonon láttam, de normális esetben azon sem. Egyelőre nem sikerült. A vodafone modem nem csatlakozik, a helyiek szerint ezen a részen nincs térerejük sok. A saját androidom egyelőre nem hajlandó megosztani az internet kapcsolatát :(

Innen bevetjük magunkat a nagy Magyar rengetegbe, ami azt jelenti, hogy legalább egy napig nem látunk falut. Regéc előtt ki kell húznunk az itt vásárolt enni és innivalókkal.
Térerő gondolom csak kevesebb lesz mint itt :((((

Tamás

Szólj hozzá!

Miközben Rudabányácskáról Makkoshotykára mentem (de szép nevek), biztos voltam benne, hogy a kék jelzést felfestő önkéntesek mind teljesítmény túrázók (találkoztunk ilyenekkel, terminátorok és nem az első sorozatból), és viccből egy elforgatott szerpentint jelölnek ki, ami mókából fel-felfut a hegyre. Az izzadást egy kedves légy-szúnyog raj tette szórakoztatóbbá.

Kezdtem nagyon hiányolni a következő térképen kinézett pontot, a Rákóczi-fát, amikor felnéztem és egy lenyűgöző méretű fa állt előttem. Sejtettem, hogy ő lesz az. A képen több dolog látszik:
- ez a fa nagy
- nagyon nagy
- nagyon nagyon nagy
- és hogy mindegy milyen jó a hátizsákod, mindenképp hülyére izzadod magad harminc fokban, megpakolva

A fa alatt találkoztam ifj Rákóczi-fával, azaz Rákóczi makkjával. Sok testvérével együtt a nagy öreg árnyékában él. Saját elmondása szerint nagyon kötődik a családhoz, nem akar egyelőre elköltözni. Az itteni élettel kapcsolatban kiemelte, hogy nagy ha sikerül a disznók tekintetét elkerülni, akkor majd saját családot szeretne alapítani. Apjára nagyon büszke, külön kiemelte. hogy az "öreg kujon" még mindig termékeny. Elbúcsúztam tőle és folytattam az utam Makkoshotyka felé.

Tamás

Szólj hozzá!

Nem nehéz eltévedni Kéktúrázás közben, én pl. elég tehetséges vagyok ebben. A második szakaszon is sikerült, ahol egyedül kellett mennem, kétszer is. Ha az ember nem figyel felváltva a lába elé és felfelé akkor vagy a bokáját rántja ki, vagy azonnal elveszti a kék fonalat.

Amikor észreveszed, hogy egy ideje semmilyen kéket nem látsz a fákon, akkor már rég késő, ha hozzám hasonlóan szeretsz elgondolkodni. Ilyenkor jön menetrendszerűen a két tuti tipp, amivel sokkal mélyebbre áshatod magad a mocsárba: megyek még egy kicsit, mert biztos itt lesz valahol, és az igazi nyerő ötlet, az átvágok itt, sokkal gyorsabban visszatalálok, mintha visszamennék az előző jelig.

Az eredmény a végén persze mindig az, hogy a kiváló ötletekkel meghosszabbított távot teszed meg visszafelé az utolsó jelig. Ha szerencsém van (ritkán), akkor van a közelben valahol térerő, és össze tudom vetni a google maps GPS pozíciót és a telefon iránytűjét a túratérképpel. A kettőből már lehet sejteni, hogy hol van az ember, és hogy meddig kell lehajtott fejjel visszakullogni. A képen talán látszik, hogy sikerült átmennem a vezetékek alatt, ahol elvált a kék jelzés az aszfalt úttól, de persze csak akkor jöttem rá, minek a jelzése az a sok furcsa vonal, amikor már késő volt.

Tamás

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása