Vasárnap du. átvettem a stafétát a Cserháti Csöves Csellengők csapatától. Az előzetes telefonos egyeztetés alapján, a budapesti Pocok Presszóban leltem rá a csapat két kissé meggyötört, de annál lelkesebb tagjára, Ildire és Tomira. Némi adatmentés, megbeszélés és már robogok is, hogy mihamarabb a váltás tényleges helyszínére, Becskére érjek. Aki ismeri a Magyarországi viszonyokat, annak nem meglepetés, hogy a MÁV jegyen szereplő 85km-es távot, várakozást/utazást összevonva sikerült majd’ 5 óra alatt leküzdeni. A vonat robogott, és a kalauz felhívta a figyelmemet, hogy jól figyeljek, mert Becske-alsó állomás a sötétségbe burkolózva várja az utazókat. Este 10 után megérkezvén az állomás „várótermében” ütöttem tanyát, ahol Settenke, a denevér üdvözölt. Miután nem találtuk meg a közös hangszínt, úgy döntött, inkább valami vacsora után néz, és mivel társaság nélkül maradtam, álomra hajtottam fejem.
(Becske-alsó MÁV állomás, Settenke és az én lakhelyem)
Reggel korai ébredést terveztem, hogy már a tényleges túra részét élvezvén megszerezzem a szakasz első pecsétjét a becskei Vadász presszóból, és közben élvezzem a munkába igyekvő és onnan érkező helyiek társaságát. A reggel hatos harangszó a falu határát jelző táblánál talált, és igyekeztem, hogy mielőbb elérjem a presszót. A kelés túl koraira sikeredett, vagy csak én voltam naiv a falusi kocsmák nyitási idejével kapcsolatban, mert ez speciel csak 7 órakor nyitott :(
(A sikertelen pecsételés helye, 6.10-kor)
Kicsit csalódva a falusi kocsmákban, visszabattyogtam az úton, hogy folytassam a túrát a kék-országúton Kétbodony irányába. Az út kicsit egyhangúan kanyargott, változatosságot két őz és egy fácánkakas jelentett. Kétbodony határában az ősz első figyelmeztető jelére lettem figyelmes, a villanyvezetékeken fecskecsapat gyülekezik, és jellegzetes csipogásukat hallgatva eszembe jutnak azon szép régi idők, amikor még ilyentájt szinte mindenhol, óriási csapatokban gyülekeztek. (Környezeti hatások és a vadászat miatt nagyon lecsökkent a számuk :(
(Itt van az ősz, itt van újra…)
A falu határában egy szép fa szobor állít emléket a Rákóczi szabadságharcnak.
Begyűjtve a pecsétet, igyekszem tovább Romhányon keresztül először Alsópeténybe (a térkép és a régi út ezt a falut kihagyja, de a hétvégén megtudtam, hogy átfestették a jelzést és ne essek bele a kétségbe, ha ide kerülök), majd Felsőpeténybe, ahonnan a kéktúra bélyegzőt is őrző kocsmából írtam és most zárom eme soraimat, hogy újabb lépéseket tegyek meg a másfél-millióból.
Attila
