A Országos Kéktúra Gerecsét átszelő szakaszának elkerülhetetlen állomása Pusztamarót, ahol az egykori úttörőtábor faházai menedéket adnak az eső elől menekülő kirándulóknak, és az elázás folyamata is továbbvihető a büfében kapható sörökkel. A nedű mellé jó esetben történetek is járnak, például tanárokról, akik két hétre bezáratnák a büfét, nehogy a túlélőtábor sanyargatni kívánt résztvevői vásárolni tudjanak. A javaslatnak persze nem volt része, hogy kifizetnék a helyiség kétheti bérleti díját.
A közelben van a Szent Alufelni emlékműve, amely a szoborállítási szokásokkal ellentétben nem egy rettenetes történelmi eseménynek, hanem a turizmus jövőjének a mementója. Vagy inkább a jelenének, ahogy túra elején megtapasztaltuk.
Rögtön indulásunk után, a Tokodról kivezető kaptatón felfigyeltünk a gyanús nyomokra, és nem is kellett sokáig törni a fejünket a megfejtésen, mert pillanatokon belül találkoztunk az agyagba vájt minta tulajdonosaival.
Először még abban bíztunk, hogy csak néhány helyi vagány csávó kaparja szét a hegyet a krosszmotorjával, de tucatnyian voltak. Valaki ugyanis versenyt szervezett a Kéktúra útvonalára, beleértve olyan ösvényeket is, ahol csak a galagonyáson keresztül volt kerülőút. Sem a tüskéket, sem a frontális ütközést nem akaruk megkockáztatni, ezért új útvonalat improvizáltunk, de így is többször találkoztunk az egész környéket elfoglaló gépszörnyekkel.
Kellemetlen élményünket hamar elmosta a szakadó eső, és levontuk a tanulságot: legközelebb két keréken érkezünk, hátha a szentek akkor jobb időjárást intéznek nekünk. Végállomásunkon, a tardosi kocsmában is csak a motorosoknak tartanak fenn parkolóhelyet, és mindenki mást zúzással fenyegetnek.*
*Az esőnek az elviselhetetlen motorosokkal ellentétben volt jó oldala is, az erdő megtelt gombákkal, amik a mikológiai szakértelem teljes hiánya miatt nem kerültek serpenyőbe, csupán lencsevégre.
Balázs
