A reggel a szokásos képével fogadott. Ébredés, hideg, visszabújás a hálózsákba, vacakolás, hogy már indulni kéne, szöszmötölés a cuccokkal, csodálkozó pillantások a lakókocsiban lakók részéről, morgás, hogy miért is ilyen kicsi egy 60 l-es hátizsák, újabb morgás, hogy ha ilyen „kicsi”, hogy lehet ilyen nehéz. Na szóval ment minden a maga rendjén. A kempinget elhagyva a mellette elhaladó kéken a buszpályaudvar felé veszem az irányt. A tó-fürdő kerítése mellett haladok, bent gőzölög a víz, de a fürdőzés örömeit inkább nyugdíjas éveimre tartogatom, mikor már lépni is alig bírok majd. Ekkor még nem is sejtettem (na nem azt, mint Pelikán elvtárs, hogy békaemberekkel fog találkozni) hogy ez már a ma estére be fog következni. Nem, sajnos nem lettem nyugdíjas, de a lábaim, hát… Mint már szokásom a betondzsungelben itt is elvesztem. Itt már óvatosabb vagyok, mivel egy szót sem beszélek németül, ezért a hónuk alatt úszógumit, vagy helyesebben kör alakú habszivacsot szorongató idős emberektől nem kérek útbaigazítást, inkább egy hatalmas szatyrot cipelő nénit szúrok ki magamnak. Na Ő biztosan hazai! Segít, és az útbaigazítás után simán meglelem a buszpályaudvart, ahol megkapom a pecsétem. Hévízen egyértelműen látszik, hogy a németajkú turistákra alapozza a vendégforgalmat. A táblákon hatalmas Német feliratok, esetleg alatta, lényegesen kisebb betűkkel Magyarul is szerepel valami. A városon átkelvén felkapaszkodom az egregyi domboldalba, ahonnan visszatekintve talán a Balatont látom a párában megbújva. Az Egykori Egregy falu temetőjében álló, a XIII. szd. első felében falusi, román kori templom megcsodálása után folytatom az utam, hogy beszerezzem a következő pecsétet a Gyöngyösi csárdában.  Megyek is nagy boldogan, végre már nem aszfalt van a talpam alatt. Annyira belefeledkezem a ritkás jelek keresésébe, hogy egy útelágazáshoz érvén jövök csak rá, hogy már jó régen láttam az utolsót. De mit nekem, már az előző túrázók által leírt annyi jó tanács arról, hogyan és hogyan ne tévedjünk el… Azonosítom a helyszint, kiválasztom a szerintem jó utat és hajrá! Egyszer csak egy magasfeszültségű vezeték keresztezi utamat. A térkép szerint vagy ez van rossz helyen, vagy én. De mivel ezek az oszlopok nem szoktak csak úgy elmászkálni, ezért gyanítom én menetem mellé egy kicsit. Sebaj,újabb azonosítás, és mivel mit nekem a sok jó tanács, úgy döntök, hogy a kékkel párhuzamosan futó vezeték alatt megyek kb. 1 km-t és majd ott a térképen jelölt földúton újra vissza tudok csatlakozni a jelzett útra. Emígy is tettem, haladtam nagy boldogan, amíg csak a térképen jelzett út egy vadcsapás-szerűségbe torkollott, na és a kéket azóta sem láttam sehol. Na de sebaj, majd megyek a csapáson, ami a jó irányba tart, és a kék is meglesz ám előbb-utóbb! A vadcsapás egy hatalmas szedresbe vezet, de mint a jó tanácsok gondos megfogadója, a régi taktikát választom. Be az erdőbe! Ami pár száz méterig még valahogy járható is volt, de utána fiatal akácosba váltott az eddigi tölgyes, annak minden szépségével. Visszafordulni már se kedvem se erőm, úgyhogy elő a régi taktika: minek ész, ha van erő is! Ennek szellemében és sűrű morgolódások mellett akác-szeder-csalán – a nép nyelv szerinti – dzsindzsán átvágva magam, egy ligetes tölgyesre lelek. Ennek nagyon megörültem, mert a kb. 1 km távot sikerült is majd’ egy óra alatt leküzdenem. Nézelődés, és egy ösvényre lelek. Erre rálépve már látom is a várva várt kék jelet, ami kis kerülővel elvisz a csárdához. Betérek az 1728-ban emelt épületbe, ami műemlékként az eredeti formájában maradt ránk. A csárda hangulatos, a Cserszegi fűszeres is finom, pecsételés és fojtatom utam Rezi irányába. Keresgélem a híres betyárok, Vak Illés és Kökes Pista sírját, de nem lelem, és ahogy arra újfent rá kell döbbennem, a kék is másfelé visz, mint ahol most én állok. De most a többet ésszel, mint ész nélkül taktikáját alkalmazván visszafordulok, és kérdezek egy helyit, aki mosolyog rajtam és sajnálkozik, hogy fogalma sincs, mit is keresek. Picit később, egy a szőlőben lévő idős nénit szólítok meg a távolból, mivel a mellette álló és nagyon ugató hatalmas eb miatt nem akarózik közelebb menni. Gondosan el magyarázza merre is megy a túraút, gyanítom nem én vagyok az első aki erről érdeklődik. Pár száz méter és rálelek az útra, de ha nem kapok olyan jó leírást még most is simán elmentem volna a leágazás mellett. Az ösvény végre igazi erdőben visz, de örömöm nem tart sokáig. A szőlők között haladó kék, újra aszfaltra érkezik, amin Rezibe jutok, ahol a helyi kocsmában kólázok és pecsételek. Itt egy leágazáson fel lehetne kapaszkodni a várba,- ami szép ligetes úttal és kilátással kecsegtet- de az oda-vissza kb. 6 km és az erő-idő hiánya miatt ezt máskorra halasztom.

 

 Rezi, várhegy

 

 

 Úgyhogy szedem a lábam Zalaszántó irányába, előbb kaviccsal felszórt, majd aszfaltos úton haladván. Miközben igyekszem a száguldó autókat elkerülni azon morfondírozom, hogy melyik a jobb a sár vagy az aszfalt? Végül is arra jutok, hogy talán egyik sem az igazi a túrázó számára. Zalaszántó, Tátika presszó, pecsét, és innen már látszik a domb tetején magasodó sztúpa csúcsa is. Indulok hát, mert még soha nem láttam sztúpát. Utam szépen karbantartott szőlők között kanyarog fel a dombra, időnként gyönyörű kilátást biztosítva az alant elterülő tájra. A sztúpa parkolójában tábla figyelmeztet arra, hogy ide nem csak jó szándékú emberek járnak, úgyhogy az autókban ne hagyjon senki értékes holmikat. A bejárat mellett kis bódé, amiben füstölőket, szél harangokat és egyéb ilyesmit lehet vásárolni, mellette mikrobuszból szól a buddhista zene. A sztúpa körüli rétet hatalmas fák szegélyezik, rajtuk milliónyi imazászló lengedezik. A 30 m magas és 24 m széles építmény Európa legnagyobb sztúpája. Belsejében egy Dél-Koreai Buddha szobor, Buddha ereklyék és egy 24 m magas életfa látható. A sztúpát a béke jelképének szánták építtetői. 

 

 Imazászlókba burkolózó sztúpa

 

Egy koreai szerzetes kezdeményezésére, adakozásokból lett felépítve, és a dalai láma avatta fel 1993-ban. A sztúpától leereszkedve, folyamatos jelkeresés, morgolódás és fölösleges kitérők után érem el a hidegkúti majort, ahol megkezdem újabb emelkedésem Tátika vára felé. Az utam gyönyörű, hatalmas bükkösben vezet, és a hátam mögül sütő, de már nyugodni készülő nap sugarai döbbentenek rá arra, hogy már csak árnyéka vagyok önmagamnak.

 

 Csak árnyéka vagyok önmagamnak

 

A jelzés a várat elkerüli, és a közelgő sötétedés miatt már én sem mászok fel. Igyekszem vánszorgásomat gyorsabb tempóra cserélni, mert még messze az éjszakai szálláshelyként kiszemelt mogyorósi-dombi tábor. Már meg sem lepődök, mikor utam kaviccsal felszórt erdei úton visz tovább, ami kis megszakítással egy aszfaltozott útba csatlakozik. A sarvalyi vadászházat és az ottani pecsétet már félhomályban érem el, és most az egyszer nem bánom, hogy aszfalt van a lábam alatt. Mire „befutok” a sümegi bazaltbánya vasútállomásra, már a telihold világítja meg utamat. A távolban Sümeg fényei, és nagyon szép látványt nyújt a „sötétségbe” burkolózó vár hegy, rajta a szerencsi csokoládégyár által gyártott „váras-csokiról” jól ismert vár sziluettje. A hold fényének segítségével érem el a tábort, ahonnan ezeket a sorokat is írom. A sümegi vár bevétele már a holnapi napra marad.