Tizenegynegyven volt, amikor a távolsági busz végre kitett Vigántpetend mellett; fájdalmas érzés belegondolni, hogy reggel hatkor indultam otthonról. Főleg a túrázásra, gyaloglásra, kilóméterek lábbeli megtételére éhes lelkemnek, na és az ülőgumóimnak fájdalmas.
Majdnem dél van, egy barátságos vendégfogadó az út mellett, előtte tábla: „Langallót itt az épületben kérjük megrendelni”. Mindenképp le kell ülnöm, mert éjszakai szállásom még nincs, hát úgy döntök, egyúttal kipróbálom a helyi langallót is. A biztonság kedvéért megkérdem, mi is az. Kemencében sült kenyértészta, rajta tejföl, hagyma, sonka és sajt. Kenyérlángosként is ismert, a budapesti vásárokon töki pompos néven árulják. Remekül hangzik, rendelek is egyet, az ára kicsit elriaszt, márminthogy ötszá’, de abban bízom, akkora adag lesz, hogy kihúzom vele vacsoráig. Igazam lett, gyönyörű, finom és laktató.
Ilyen kemencékben sül a langalló
Finom és laktató
Míg sül a langalló kiszámolom, hogy az előttem álló mindössze fél nap alatt csak Szentbékkálláig (nem, nem Szentbéka, Szentbékkálla, két „k”, két „l”) fogok eljutni, hát felhívom a Tamás ajánlotta Napraforgó túristaszállót a faluban. Hogy aludhatnék-e ott ma éjjel. Jaj, épp felújítás van, zárva vannak, sajnos nem lehet. Nosza, laptop elő megint, szerencsére van mobil-internet lefedettség, nézem a szállás-lehetőségeket Szentbékkállán (két „k”, két „l”). Végre találok egy vendégházat, aminek az ára nem háromszorosa a túristaszálló árainak, fel is hívom gyorsan. Hogy ott aludnék este, van-e hely. Mennyien, és hányra érnénk ide. Mert hogy pont ma van szüreti felvonulás a faluban, és bajos megoldani a beengedésünket. Megegyezünk, hogy megkeresem a tulajdonos hölgyet a Barbara presszóban, és maximum együtt nézzük végig a szüreti felvonulást.
Fél egy, elindulok. Első célom a Vigántpetendtől légvonalban három kilóméterre lévő volt Csicsói kulcsosház, ma már erdei iskola, hiszen Tamás tegnap idáig jutott a túrában, úgy böcsületes, ha én meg innen folytatom pont. Vigántpetend határában tábla jelzi, hogy az erdei iskolához sétaút is vezet, ezt választom. Kicsit azért izgulok, eredetileg úgy terveztem, hogy a faluból induló távvezeték alatt, a mezőn megyek fel a házhoz, ez ugyan egy meredek kaptatót jelentett volna, de a drótok alatt eltévedés-mentesen juthattam volna fel a házhoz. Felettébb kellemes meglepetésemre a sétautat végig jelölték a fatörzsökön található fehér „S” jelzéssel.
Tábla jelzi a sétautat
 |
Bajosan lehetne eltévedni, sűrű jelzések végig
Nagyon jó döntés volt ezt a sétautat választani: a szintemelkedést kellemes, kicsit kanyargós, domboldalban felbandukolós ösvényen teszem meg, és nem derékszögbenfelahegynek, a villanyvezeték alatt. Ezen kívül utamba akad a Tamás által tegnap már említett tanösvény is, a bájos kétszínű fa jelzésével. Eredeti célomhoz képest kis kitérő ugyan, mégis úgy döntök, egy rövid kört teszek rajta. Így megismerhettem a Balaton-felvidéki erdők jellegzetes fáit, de nem ám a szokásos módon, hogy „nesztek, itt egy tábla, ilyen és ilyen fák vannak itt”, hanem minden egyes fafajtánál külön tábla állt pont a fa mellett/alatt, így előben is azonosíthatjuk a jellegzetességeket. Ezen kívül egy fantasztikus kőzet-mustrát is megtaláltam, a tájegység minden jellegzetes kőzetét bemutatták, megint nem pusztán táblára rajzolt képekkel, hanem kőzetmintákkal: a vörös homokkőtől a dolomiton át a bazaltig. Sok tanösvényen jártam már, de ez volt eddig számomra a legkézelfoghatóbb, legszemléletesebb, leghasznosabb.
A bükkfa mellett áll a bükköt leíró tábla
Kőzetminta részletes információkkal
Elhaladok a térképen is jelzett „Öreg bükk” mellett, amely – bár már láthatólag nem él – valóban hatalmas volt, kár, hogy nincs velem senki, aki a törzse mellé állhatna méretaránynak.
 |
Az Öreg bükk törzse
Felérek az erdei iskolához, épp takarítanak, merthogy már bezárt, kávé nyista, de legalább pecsételek a saját Kéktúra-füzetembe.
A túra a következő 6,4 kilóméteren keresztül makadám úton, dombtetőn szinte szálegyenesen vezetett erdészúton visz végig, aminek a nedves-esős időjárásban kifejezetten örülök, elkerülöm a nyakikvizes átázást. Nem nagyon találkozom emberfiával, leszámítva egy lovagló-iskola csapatát.
Lovasok a makadám úton
Mezőkön át visz az út
Ennek a szakasznak a legszebb, legmegindítóbb része, mikor egy dombtetőről először megpillantom a távoli Balatont. Fura, de mindig elszorul a torkom, amikor először meglátom a Magyar Tengert. Talán mert gyerekkoromban, amikor családostul autóztunk a „Balcsihoz”, apám, hogy lekösse a hátul rakoncátlankodó gyerekek figyelmét, egy fagylaltot tűzütt ki nyereményként annak, aki először meglátja a Balatont, és mi az öcsémmel összebeszéltünk, hogy egyszerre fogunk szólni, és így mindketten kapunk fagyit, és így is lett, egyszerre kiáltottunk, hogy „ott a Balcsi!” és persze járt a fagylalt mindkettőnknek. Talán ezért, talán másért, mindenesetre mindig meghatódom, ha megpillantom a mi „nagy vizünket”. Ilyen érzést soha, semelyik tenger vagy óceán sem váltott ki belőlem.
Távolban a Balaton
Ildi
