Másfélmillió lépés nyomában

Az egész úgy kezdődött, hogy még nem lett vége! Na hogy a kedves olvasó is értse, A másfélmillió lépés nyomában nevezetű túra-blogolás-mi volt akkor és mi változott azóta mókának nem lett még vége. Ezen felbuzdulva, és látván, hogy még vannak kiadó helyek-napok a vállalkozó kedvű érdeklődőknek, gyors munkahelyi egyeztetés, és az egyik ötletgazdával történő újabb egyeztetés után, azon kaptam magam, hogy a kelendöldi pu. restijében várom az előttem járókat, hogy átadják az útravalót. Már lassan hagyományteremtő jelleggel, újra Ildi lát el jó tanácsokkal és adja át a staféta cókmókot. A tényleges indulásom napja hétfő, először Bp-ről, az Ildi által oly „kedvelt” kelenföldi pu-ról, kissé hasonló élményekkel. Majd az idő múlásával megérkeztem a tényleges váltás-helyszínre, Badacsonytördemic-Szigliget vasútállomásra. Itt hátat fordítottam a Badcsonynak és indultam a szigligeti vár meghódításának. Az odáig vezető út aszfalton vezet, bár a táj gyönyörű, és az előttem járók által már százszor elátkozott sárral sem kell bajlódnom. A várba a kékről letérve egy gyalogúton lehet feljutni. Az út elején belépőjegy és képeslap vásárlás, és természetesen a kék túra pecsét beszerzése. Fölfelé menet levegő után kapkodó, németül beszélő (Osztrák, Német?) turisták mellet száguldok el, akik lesik, hogy lehet ilyen nagy zsákkal így haladni. A várból gyönyörű a kilátás, teljes a körpanoráma. És kedves olvasók, sajnos most jöttem rá hogy ezt elkúrtam! Nem kicsit, nagyon! Ekkora böszmeséget is csak én tudok összehozni! A régi, a filmból kivágott a Badacsonyt ábárzoló kép a Szent György hegyről? készült én pedig a szigligeti várból csináltam a képet, de már a kép kedvéért nem megyek vissza :( Bocsi!

Badacsony a szigligeti várból

 Szájtátás, nézelődés, de indulni kell tovább, mert tényleg bejön amivel a kelenföldi restiben viccelődtünk, vagyis az Írott-kőn fogunk szilveszterezni, és egyben ünnepeljük a túra befejeztét. A várból lejőve utam megint aszfaltosra vált, és tart ez mindaddig, míg  előbb elhaladok a Szent György hegy oldalában lévő, talán ott leghíresebb két barokk épület, a Lengyel-kápolna és a Tarányi.présház mellett. Pár lépés még és elérem az oroszlánfejű kutat.

oroszlánfejű kút

Itt megálltam pihizni és szomjamat csillapítani és közben kiderítettem, hogy a kutat 1901-ben építették és a sokadik aszályos esztendő után is folyik még nyáron a kissé lágy, jó hideg, iható víz. Még visszatekintek az eddig megtett útra, jól látszik a szigligeti vár és a Badacsony is. Ezután elkezdek fölfelé tartani a Szent György hegyre, ahol már tavasszal volt szerencsém járni a Hegyen-Völgyön egyesülettel, csak akkor a másik oldalról jutottunk fel. Felérvén rövid nézelődés, emlékezés a tavaszi túrára, és irány a „már ismert” bazalt orgonák. Itt pár kép és megyek a már szintén ismert Szent György hegyi turistaházhoz.

Bazaltorgonák

A turistaház most is úgy, bezárva-kihaltan fogad mint a tavasszal, de rá kell jönnöm, hogy itt nagyobb a föld gravitációja mint máshol. Először a hátizsákom dől le a padról és utána a túrabotom is eldől, miközben a pecsételéssel bíbelődöm, majd a zsákból kivett lomok esnek le onnan ahová raktam őket. Végül is, hogy nekem legyen igazam az asztal közepére rakom a lomjaimat!

Szent György hegyi turistaház

A hegyről ereszkedvén egyszer csak feltűnik a távolban Tapolca és ez új erőt ad a továbbiakhoz. A városba vezető kék jelzés az aszfaltos úton vezet, a sját és az autósok nem kis örömére. Tapolcán felkeresem a malom tavat, de a késői időpont miatta a híres tavas barlangot már kihagyom.

Tapolca malomtó

A malomtónál tábla jelzi, hogy akár még fürdőzni is lehet benne, de ezt fürdőruci hiányában inkább kihagyom. Átvágok Tapolcán, aminek a belvárosi része nem rossz, de onnan kiérve a szokásos paneles modern város képét mutatja. Neve szláv eredetű, meleg vizet jelent. A vasútállomáson pecsételek, és úgy határozok, a várost elhagyva táborhely után nézek. A térkép jókora fenyő erdőt jelez, aminek a szélén fel is verem a sátramat. Igyekeztem az úttól kellően eltávolodni, (mert hogy a kék itt is az aszfalton vezet) de azt nem tudhattam, hogy a közelben egy tehenészet is van. Ennek örömére az autók zaját a tehenek múúú-zása egészítette ki. Kezdtem magam egy nagy forgalmú kikötőben érezni ködös időben, amikor a hajók ködkürtjei folyamatosan szólnak. Azért korán álomra hajtottam a fejem és mint jó turistához illik a kelő nap első sugarai még a hálózsákomban találnak :) Orromat kidugtam, de vissza is bújtam, mert a reggel picit még hideg volt. Na de nagy nehezen összeszedtem magam, hogy Lesencistvándon beszerezzem a következő pecsétet. Pecsételés után hétvégi házak rengetegében vezetett utam a 399 m magas Kő orrára, de útközben megálltam a Máté-kútnál egy picit tájat bámulni és szomjat oltani. Ebből a kútból is egy (igaz kisebb) oroszlán fejből jön a víz és a tábla szerint ez is igen jó hozamú, nem szárad ki.

Máté kút

 Innen a piciny Vállus faluba érkezem, ahol a pecsétet keresgetvén egy kedves padra leszek figylemes.

 Vállus, pad

Tizenegynegyven volt, amikor a távolsági busz végre kitett Vigántpetend mellett; fájdalmas érzés belegondolni, hogy reggel hatkor indultam otthonról. Főleg a túrázásra, gyaloglásra, kilóméterek lábbeli megtételére éhes lelkemnek, na és az ülőgumóimnak fájdalmas.

Az Öreg bükk törzse

Utálok egyedül utazni. Illetve… dehogy utálok, sőt, szeretek, imádok menni, a vonaton, buszon, repülőn ülni, élvezni az utazást magát, várni a megérkezést, nézni a tájat, az embereket, bármit, amit érdemes, elmerülni, beszívni, töltekezni, raktározni, memorizálni… ez mind jó és élvezetes, egyedül is, társaságban is. De ami nem jó, az az egyedüllétemből és a magamrautaltságomból adódó szorongás: lekésem, rosszra szállok, elalszom és rajta maradok, a fenetudjahol lyukadok ki, és persze éjjel lesz, és üvölteni fog a metsző északi szél és a csorda sakál… Szóval minden, amit csak egyedül utaztunkban el lehet képzelni. Társaságban, vagy legalább másodmagával az ember nem szorong, vagy nem annyira, mert a felelősség is megoszlik, meg a kalandot is kalandként éljük meg, nem pedig jajistenemmileszvelem szituációként.

Szóval nem szeretek egyedül vonatot kinézni és pályaudvarra szaladni, és megkérdezni, és megkeresni, és izgulni, hogy elérem-e, hogy vajon jóra szállok, hogy majd jókor szálljak le. Ilyenkor mindig mellém szegődik – hívatlanul, de levakarhatatlanul – állandó útitársam: Szorongás. Őt szívem szerint itthon hagynám. De ez nem kívánságműsor, ez az élet, és most épp úgy alakult, hogy egyedül megyek, és végigcsinálom, szorongásostul, meg rohanásostul. Kinéztem ugyanis én még tegnap éjjel egy jó kis vonatot Tapolcára, ahonnan pár perc után már van is átszállás a Vigántpetendre menő volánbuszra. Kinéztem és megjegyeztem, hogy hatharmincnyolc. Ekkor indul. Ezt tudtam, meg azt, hogy hova: Tapolcára. Naná, hogy elaludtam reggel, és naná, hogy rohanvást öltöztem, meg kapkodva dobtam össze a cuccom, és naná, hogy futottam a villamoshoz, meg a Kelenföldi pályaudvaron a jegypénztárba, de a sok rohanásnak hála még időben voltam, elértem. Kérdem a pénztáros kisasszonyt, melyik lesz a vonatom, honnan indul. Hogy azt ő nem tudja. Hát ha ő nem, akkor ki? Menjek az információba. Mentem az információba. Mondom, Tapolcára mennék, kinéztem a vonatot is, hatharmincnyolc, és tudni szeretném, honnan indul. Neeem, ilyen vonat nincs, hatharmincsnyolcas, nem jól emlékszem. Morfondírozok, morfondírozok, lehet, hogy tévedek, tegnap ugyancsak késő volt és ugyancsak fáradt voltam már. 

Bennem közben a reggel óta sipákoló Szorongás üvölteni kezd: telik az idő, lemaradunk a vonatról! Rendben, kérdem, akkor ha az nincs, mi van? Lassított felvételnek tűnik, ahogy az információs hölgy elővesz egy rongyosra használt, szamárfüles, lapjaira hulló vaskos füzetet, a jól bevált, klasszik menetrendet, és alig tíz perc lapozgatás és szemöldökráncolás után közli, hogy „Háááát, van egy közvetlen vonat hatnegyvennyolckor, nem kell átszállni, és ötös vágány.” Tette mindezt úgy, hogy közben ott virított mellette a bekapcsolt számítógép, amin vidáman futott az internet, jelen esetben a gmail. Majdnem megkértem, ugyan hadd üssem már be az elvira.hu-t, hadd nézzem meg, melyik vonatra is gondoltam, ne raboljuk itt feleslegesen egymás idejét… 

Na de legalább az infóm megvan: hatnegyvennyolc, ötös vágány. Elmegyek az ötös vágányig, ahol az induló vonatok táblájából tudom meg, hogy az információban dolgozó hölgy által javasolt vonat egy gyorsított személyvonat, nem hatnegyvennyolckor, hanem hatötvennyolckor indul Kelenföldről, és tizenegytizenkettőkor van Tapolcán. Az nem lehet. Mondom magamnak, mert most magam vagyok, illetve ketten, én és Szorongás. Szóval mondom Szorongásnak: az nem lehet, akkor ezzel hogy érem el a tizenegynullaötkor induló távolsági buszt, ami elvisz majd Vigántpetendre? Sehogy. Ez nem az a vonat, mondjon a hölgy az infóból bármit is. Hatharmincnyolcas vonat tényleg nincs, de azt le is késtem volna. Viszont akkor melyik az én kinézett vonatom, a csatlakozós, a volánbuszelérős? Nosza, hátizsákból laptop elő (az ötös vágány peronán), mobilinternet csatlakoztat, és ott helyben elvira-csekkolás (amit a drága hölgy is megtehetett volna az információban). A vonatom VALÓBAN hatharmincnyolckor indul (ebben az egyben biztosak voltunk, Szorongás és én), csak épp a Keletiből, és Kelenföldön át megy akárhova, nekem majd Celldömölkön kell leszállnom, tízkor. És Kelenföldről hatötvenkettőkor indul. Órára nézek: hatötvenegy. Vágány? mittomén, valamelyik. Laptop becsuk, hátiba vissza, háti fel, lerohanás, induló vonatok tábla, vonatom a tizennegyedik vágányról indul, órára néz: már hatötvenhárom van, erre semmi esélyem, ekkora pakkal… Futok a tizennegyedik vágányhoz, rohanok föl a lépcsőn, csoda, illetve, dehogy csoda, hungarikum: a vonat a Keletitől ide Kelenföldre öt perc késést produkált már, de ez nekem csak jó, mert így pont elérem, pont látom befutni, és végre próbálok megint levegőhöz jutni. Mindenesetre Szorongással karöltve megkérdezünk pár várakozót a peronon, hogy vajon Celldömölkön megáll-e, és persze nem biztosak benne, jobb, ha a kalauzt kérdem, ő tudni fogja. Vonat befut, kaller leszáll, én odarohanok, teljesen elfogy a szusz, szerencsére Szorongásnak még van, megkérdi, hogy ez a vonat Celldömölkön megáll-e. Igen, megáll, és tessék igyekezni a felszállással, mert azonnal indulunk. 

A vonaton Szorongás békésen álomba szenderül, és én is felengedek, hogy végre úton vagyok, és a jó vonaton. Nézem a tájat, élvezem az utazást és böngészem a térképen az előttem álló szakaszt. Ripsz-ropsz Győrben termünk, nem hiába gyorsvonat a gyorsvonat, amikor is nagy mozgolódás, izgatott dialógusok támadnak az utasok között. Látóhatárban lévő kalauz híján egymástól kérdezgetik: ez a rész megy Sopronba? RÉSZ??? SOPRON??? …ébredt fel azonnal Szorongás. Mi van? Én Szombathely felé megyek, Celldömölkig. Szó se volt Sopronról. A mögöttem ülő párt kérdezem, hogy is van ez. Ja, hát a vonat eleje (ahol ülünk) Sopronba megy, Csornán, Kapuváron, mimindenen át. De Szombathelyre? Neeeem, pláne nem Celldömölkön át. Azok a kocsik a vonat végén vannak. Hátul. Hopp, cuccot összepakol, hátizsák felkap, térkép kézbe, épp időben, mert egy nagyobbacska lökés, hullám és csattanás jelzi: már le is kapcsolták ezt a vonatrészt.

A vonat hátulsó részébe futok, felszállok, és most már nem csak én, Szorongás is teljesen éber, úgyhogy megkérdezzük vagy három embertől is, hogy akkor ez ugye oda megy… Oda. Jó lesz nekem. Csak azt nem értem, a kalauz, aki gyorsan feltessékelt a vonatra, aki érvényesítette a jegyem TAPOLCÁRA, és akitől megkérdeztem, mikor érünk CELLDÖMÖLKRE, miért nem volt képes szólni, hogy rossz részében ülök a vonatnak?

Újabb kalauz jön, ezúttal egy, az előző citrombaharapott pasasnál jóval barátságosabb hölgy, aki jegyem láttán nagy szemeket mereszt. „Tapolcáig szeretne tovább közlekedni? A Cellből tízötvennégykor induló vonattal? És az a vonat még jár? Én úgy tudtam, hogy csak nyáron közlekedik…” Hát, Szorongással már nem tudtunk hova lenni, az interneten néztük ki… magyarázkodunk. Gyors ellenőrzés a kalauznő részéről a nyakbalógó, milliógombos csodagépen: „Jé… tényleg!” Ez még Szorongásnak is sok, katatón sokkot kap, és legalább a következő egy órára békén hagy.

Celldömölk: újabb csoda. A pályaudvar területén található, hat darab egyértelműen vasúti alkalmazott közül háromnak fogalma sincs, hogy most éppen jár-e az én vonatom, kettő úgy sejti, igen, de nem biztos benne, és azt, hogy hányas vágány, hát az végképp nem tudja. A megmentés egy útitárs-bácsi személyében érkezik, aki biztosít róla, hogy a vonat jár, és jönni fog, és a hetes vágányhoz kell menni, és hogy ő is azzal megy tovább, pont Tapolcára. Együtt utazunk hát, kedvesen érdeklődik uticélom felől. Vigántpetend, mondom én. Hát az meg hol van? Nem egy kapolcsista a bácsi 

Egyszóval: köszi, MÁV, kösz a sok infót, kösz, hogy ébren tartottad bennem/mellettem/velem Szorongást, de legfőképpen: köszönöm, Uram, hogy magyar vagyok és beszélek magyarul. Nem merem elképzelni, mi lenne, ha egy angollal reménytelenül próbálkozó turistaként szeretnék elvasutazni A-ból B-be, itt, kis hazánkban.

Ildi

Reggel nem sietek, mert tudom, hogy csak tízkor nyit a panoptikum a túristaszállás épületében. Egy órát keresgélek a menetrendek.hu-n, hogy lássam, hogy lehet hazajutni. Nem túl széles a kínálat, minden faluból csak egy pár busz megy naponta, jópár átszállással Pestre. Még azzal is próbálkozom, hogy csak az induló állomást adom meg, a célt nem, de erre még nem készült fel a kereső. Kint közben folyamatosan esik az eső, ami csökkenti a lelkesedésem.

Kimegyek ételt és koffeint szerezni a faluba. Elhaladok a Kinizsi utca mellett, bemegyek a Kinizsi takarékba pénzt felvenni, ami előtt a Kinizsi szobor áll. Átmegyek a Kinizsi sörözőbe, amihez csak a (Kinizsi) vár utcát és a malomkő utcát kell kereszteznem. Hol fértek el itt a Rákosi portrék és feliratok? A kocsma népe szerencsére nem tesz fel keresztkérdéseket a helyi hírességgel kapcsolatban, pedig fejben összeszedek mindent, amit tudok (Ő is vidéki testépítőből lett politikus mint Arnold, aztán megkapta az itteni várat Mátyástól). Visszasétálok a Kinizsi túristaszállóba és megnézem a panoptikum kiállítását. A recepciós hölgy, aki a díjbeszedő is már tegnap elmesélte, hogy a látogatók egy része elégedetlen a figurákkal. Többen a szemére vetették, hogy miért ilyen alacsonyak volt királyaink, és hogy miért ilyen rondák. Volt aki a reklamálás közben megjegyezte, hogy a londoni panoptikumban sokkal szebbek az ősök.

Nekem tetszik a kiállítás, emberiek a figurák, az kicsit fura egy ázsiai népnél, hogy majdnem mindenki kékszemű és valamiért kancsalok is.

Összeszedem a cuccaim, magamra veszek mindent ami vízhatlan, de a cipőm nem túl reménykeltő. Álldogállok a Kinizsi vár előtt egy percet, mögöttem egy lovas-szobor (kié lehet?). Még ki sem érek a faluból, a temető szélén beázik a cipőm, lemértem, 4.5 percig volt száraz. Irány a Pálos kápolna, ahol Kinizsi sírja van.

31 éve és most

A síron kijavították az évszámot. Továbbhaladva barátságosan cuppog a cipőm, vízen járok. Azt hittem vége a személyi kultusznak, de még elmegyek a Kinizsi forrás mellett.

Eldöntöm, hogy a Balatoncsicsó feletti erdészháznál pecsételek még egyet, és onnan indulok haza. A ház közben erdei iskolává változott, bekéredzkedek a gyerekek mellé az eresz alá ebédelni. Már pont sikerülne kinyitni az öt napja hurcolt konzervet, amikor szólnak, hogy van még egy adag menzás étel. Kiegyenlített küzdelemben veszítek a halálos adag zöldségleves, paprikáscsirke ellen. Beszélgetek a barátságos és nagyon szép intézmény vezetőjével, elmondja, hogy csak két állandó dolgozó van, és hogy iskolások mellett bárki betévedhet hozzájuk (http://www.bakonyerdo.hu/felvideki/e_iskolak_1_a.php). Érdemes, nagyon kedvesek.

Kiderül, hogy Vigántpetend felé érdemes menni, és hogy két óra múlva jön is egy Budapestre tartó busz. Ez itt kihagyhatatlan ajánlatnak tűnik, így az erdei iskola saját jelzéseit követve leballagok a faluba.

Útközben találkozom Mácsai Pál párhuzamos reinkarnációjával, aki szerint csak Kapolcson érdemes kávézni, mert az a világ közepe. Átvisznek a barátjával, a busz előtt még van negyven percem üldögélni. A reinkarnáció fél óra múlva még benéz a kocsmába és megkérdi, nincs-e kedvem velük gyalogolni holnap. Csak 35 km, Sümegre zarándokolnak a templomba. Visszautasítom, bár a buszon ülve már kicsit bánom a dolgot.

Az út után kiszámolom, hogy pont egyszer kerültem volna meg a földet ez alatt az öt nap alatt, ha elég közel laknék valamelyik sarkhoz, és 0.00217-szer ha olyan hülye vagyok, hogy az egyenlítőn indulok el (86.9km). Szóval már csak 2071 nap, és körbeérek. Csak 5.67 év. 

Tamás

Reggel bedobálom a cuccaim a zsákba, átböngészem a térképet, és megnézem a beosztást. Egyedül vagyok a kempingben, valamiért a női zuhanyzót kapom meg, ami a rózsaszín elemekkel elég vicces. Megkérdezem, a férfifürdőben szürke van.


Elindulok a faluba, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy teszveszvárosban vagyok. Minden rendezett és idilli, kis patakocska mellett kecskék legelnek, a híd frissen festve, a kerítés mellett ülő bácsi visszainteget.


A helyiek kedvesen megmutatják merre van a kocsma és a bolt és bevásárolok. Letepedek a bejárat előtti lépcsőre, és nekiállok reggelizni. A hely központi fekvése miatt kihallgathatom a helyiek beszélgetését, akik az ezévi özönvízről és a mindig rosszkor eső esőről beszélgetnek. A bolt mellett egy western kocsma rontja a tájképet, volt egy időszak a McDonald's és gyros korszak után, amikor ez a divat söpört végig az országon.


A maradék zsemlékből szendvicseket gyártok és elsétálok a kocsmába kávézni. A kocsmáros sráccal szóba elegyedve kiderül, hogy tökéletesen elégedett a falu vezetésével, és hogy nem véletlen tűnt nekem olyan rendezettnek minden. Húsz-harminc percen keresztül lelkesen meséli a polgármester eddigi négy évének a fejlesztéseit, és közben nem ismétli magát. Templom felújítás, református imaház festés, utak aszfaltozása, cigánytelep rendberakás, keresztek helyrerakása, utak kátyúzása (30 cm mélységig), helyi dalárdák, testvértelepülés program mellett még egy rakás fejlesztés, és a Városlőd rally amit mindenképp látnom kellett volna (140-el zúztak a kocsma melletti kanyarban).


Az előadás közben néha felszólítja valamelyik öregurat, hogy helyeseljenek, akik ezt őszintén meg is teszik. Pista, a polgármester mindenhol ott van, a közmunkásokat irányítja, a horgászegylet elnöke, a sulit is felújította, a fűtést gázról fára cseréltette, a hátsó udvarban pedig zöldségeket termeszt a gyerekeknek. Kezdetben kételkedek, de közben rájövünk, hogy én is Pistát láttam kb. három helyen megállni a nagy ezüst mercivel ma reggel. Használja a vállalkozói kapcsolatait, nyernek EU pályázatokat, de amikor kellett, akkor megmondta egy-egy családnak, hogy ki melyik stációért felel a kálvárián, amit erre lelkesen rendbe is raktak. Négy éve kb.  700-100-10 szavazatot kapott a három jelölt, kíváncsi vagyok most mi lesz a helyzet.


A faluból kifelé baktatva megnézem a kitelepített németek emlékművét (ez is új, mellesleg Pista is sváb). A táblán rengeteg helyi adat, higgadt kommentár, Márai idézet - tegnap a zsidók ma a németek, holnap a polgárság utána majd a laposfülűek - és a pontos dátum, amikor 452 személlyel elindult a vonat Pirnába (1948 jan 15, 16:15). A kéktúra pecsétet az emlegetett vasútállomáson kapom meg, ahol nem sok változott. Az aluljáróban a népművészeti graffitik között a szokásos zsidócsillag, és a szokás szerint rossz irányban felrajzolt horogkereszt. Egy jó kitelepítésre talán még mindig lenne igény.


A faluból kiérve elhúzok a Sobri Jóska kalandpark mellett, és belebotlok egy elsőre sima vadásztársaságnak tűnő csoportba. Odamegyek fényképezni, amikor ezzel az eseménnyel kell szembesülnöm (körben még állnak egy csomóan, ők is zöldben):


Liberális elveket vallok, de ez azért sok. A szexuális abberrációk lexikonának a kiegészítő kötetére is szükség lenne, ha fel akarnánk sorolni mindent, amit ezek itt elkövetnek (homo, nekrofil, szado-mazo, gruppen, fetisizmus, állatokkal, csonkolás, voyeurizmus és szerintem enni is fognak az áldozatból). A tíz tagú csapat láthatóan fel van spannolva, tömegpszichózis alatt állhatnak, és keményen dolgozik bennük valamilyen anyag (szerintem ittak a tetem véréből, miután felmutatták a még dobogó szívet). Mivel fegyver is van náluk arra koncentrálok, hogy olyan arcot vágjak, mintha teljesen normális lenne amit csinálnak, és közben óvatosan udvariasan mosolyogva hátrálok. A kanyar után futásnak eredek, néha hátrafelé a lábnyomok miatt, patakokon gázolok át hogy elveszítsék a nyomom, mert tudom, hogy kutyáik is vannak.


Tempósan folytatom az utat, amit néha létrákkal tesznek változatossá a kedves építők. Egy erősebb kaptató után megérkezem Úrkútra, ahol a stáb annó karsztokkal ismerkedett a bányában. Én a Kéktúra vendéglővel ismerkedek, menzás rizibizi, rántotthús, sör, kávé és pecsételés összesen 625-ért, jutányos. Innen irány az 599 méteres Kab hegy, útközben találkozás a négy nap alatti második túrista párral, velem szemben mennek, addig akarnak jutni, ahol én kezdtem. A hegy tetején 110 méteres antenna torony amiben egy helyi elmondása szerint lift is van. A hídépítő által készített torony hiába volt kikötve, annyira csavarodott a szélben, hogy köré kellett építeni ezt a térhálós vázat.


Mint minden csúcstámadás után, most is leülök, hogy megajándékozzam magam egy korty vízzel, és gyönyörködjek a tájban és a térképben. Az elsővel minden renden, ha minden igaz, akkor a Badacsonyt látom a távolban.


A térkép annál kevésbé van rendben. Az is furcsa, hogy a kék nyílegyenesen halad sok kilométeren keresztül, az viszont kifejezetten frusztráló, hogy ráírják, hogy csak nappal járható.


Miért nincsenek térképen lábjegyzetek? Miért kell nekem négy körül, előttem még tíz kilométerrel, lassan sötétedő időben azon gondolkozni, miért nem járható később ez a szakasz? Összekapom magam, hogy gyorsabban túllegyek rajta. Egy óra múlva megállok enni egy kicsit, és közben szarvasbőgést hallgatok. Átrohan előttem pár őz, és akkor leesik, hogy a tök egyenes, széles szakaszon biztos jól lehet vadászni, és ezért nem kellene útban lennem. Az eső elered, majd rendesen beindul. Ez még nem lenne gond, de a második eltévedésnél fura érzésem van. Mintha visszafelé mennék, a rohadék telefon meg kezd lemerülni, pedig reménytelenül rá vagyok utalva a GPS trackre. Amikor visszaérek egy tisztásra, ahol már tuti jártam, kezd Blarewitch projekt szerű lenni a helyzet. Az eső rendesen esik, a cipőm teljesen átázott, a GPS merül, a kék jeleket nem mindig látom, és vadászidény van. Meredten nézem a GPS-t, Nagyvázsonyt pont az ellenkező irányba mutatja, mint ahogy én gondoltam, de inkább Pápics Péternek hiszek mint magamnak (ő töltötte fel az útvonalat az ezerszer áldott kektura.eu-ra :)


Belövöm az irányt, telefont elteszem, mert alig van az akksiban, és igyekszem. A távoli puska (?) dörrenések hatására kapok egy kis pánikrohamot, és gyorsan végiggondolom milyen állatra hasonlíthatok. Gyorsan kizárom a fácánt, a zebrát, az őzet amikor eszembe jut, hogy a család néha disznónak hívott. Igaz, akkor a felsőtestem nem látták, mert félig bemásztam a hűtőbe, ahol valamilyen ételmaradékot próbáltam megszerezni, de mi van ha nem vicceltek? Gyorsan készítek magamról egy fényképet, hogy ellenőrizzem a dolgot.


Határeset. Az esőkabát színe és a borostám rontja az esélyeim, az egyetlen pozitívum a zsákot takaró esővédő sárga színe. Ahogy visszagondolok az emelkedett hangulatú német vadászokra akikkel találkoztam, és belegondolok mennyibe kerül nekik egy hosszúhétvége a Bakonyban (tuti megvan 700-800 euro), nem nyugszom meg. Ha eléggé be vannak állva azt gondolhatják, hogy a nemes vad belegabalyodott valamilyen nejlonba, és meg kell szabadítani a szenvedéseitől. Átfut előttem egy muflon csapat, később egy hatalmas szarvas, szóval esélytelen nem gondolni a vadászokra. A sebességem megválasztásával is gondjaim vannak. Ha lassú vagyok soha nem érek ki innen, ha gyors, akkor csörtető vaddisznóra emlékeztető zajokat keltek. Lábujjhegyen csörtetek ki az erdőből kb. negyven perc alatt és megkönnyebbülve látom Nagyvázsonyt a távolban.


Persze a stábnak anno több esze volt, még világosban beértek. Elhúzok a szennyvíztelep mellett, be a faluba a tapolcai úton, és megcsodálom az eladó vízimalmot. Kinizsi várának az alakja rátelepedik mindenre, megállok alatta, nézek mint a moziban. Szép, elfogadnám.


Felhívom a Kinizsi turistaszálló számát, ázok még egy kicsit az esőben mire odaérnek, beengednek, beszélgetünk, és kiderül itt nem olyan dinamikus a fejlődés mint Városlődön. Elkezdem a villanyradiátorral szárítani reménytelenül vízes felszerelést. Mégis bakancsban kellett volna jönni.

Tamás
 

Én vagyok az egyik az elmúlt két poszt családos képeiről. A papa. Tamás mondta, hogy a segédeknek is kell írni fogalmazást. Persze mindent leírt, ami közösen történt velünk, így nekem nem maradt más, csak az, amit ő nem is sejthet. Mi az, amihez ő nem is konyít? Hát a gyermek, mint túrafelszerelés. A miénk épp most érkezett az első kihíváshoz (mármint nekünk az), a dackorszakba. Így érdekes nekivágni egy túrának, ne legyen unalmas...

Most zárogattam le a böngészőmben az odautazás nyomait viselő füleket. Veszprém helyi járatai, BKV és MÁV járatok A-ból B-be, C-be és D-be, B-ből D-be és E-be, Google Maps és ilyenek. Megint csuklani kezdtem. Persze úgy kezdődött, hogy kinéztem egy buszt. Hat ötvenkor indul a Népstadiontól és közvetlenül Bakonybélben tesz le. Csakhogy ez számunkra elérhetetlen. Nehézkes indulásunk oka Gergő. Vele nem lehet. Nemigen szokta meg, hogy mi ébresztjük őt, így kissé félve vállalnánk egy ilyen indulást. Kinek kell az, hogy végighisztizze az utat? De nincs baj, Tamással úgyis csak délután találkozunk, jöhet a B terv. Negyvenkettő átszállással, busz, metró, vonat, busz, holdkomp, traktor, és hipp-hopp, máris Bakonybélben termettünk.

A helyről csak annyit, hogy szerintem Bakonybél inkább a Bakony szíve, nem a bele. Csodaszép környezet, tiszta levegő, nyugalom. Már-már nyálas. A jó isten is pihenésre teremtette. T-vel a szállás mellett találkozunk, ezt ő már leírta. A gyerek nekikezdett a délutáni alvásnak. T blogolt.

Nekem kiosztotta a kötelező gyakorlatot, a másfél millió sorozat képeit aktualizálva is lefotózni. Íme, itt vannak:

 Sajnos a favella hajlító üzem időközben megszűnt, így oda nem sikerült bejutni. Jártamban-keltemben több helyen láttam embereket, akik fadarabokat vágtak kisebb darabokra ezzel-azzal, de azt nem éreztem méltónak az eredeti témához, így inkább nem kérdeztem meg őket, hogy készíthetek-e néhány képet.

Az első praktikus tanácsunk a gyerek szállításával kapcsolatos. Az utazás alatt debütált a csoda gyermekszállító háti masinánk, és nem mondhatok mást: őrület volt. Soha még nem volt ilyen könnyű gyerekkel túrázni. Pedig mi azok a fajta népek vagyunk, akik vettek gyerekkocsit, mert úgy tudtuk, hogy azt kötelező, de a gyerek csak otthon ült benne etetésnél, mert az utcán a mei tai (egy egyszerűsített babahordó kendő) sokkal jobban bevált. Nem zavarták például a kátyúk. És a kicsi is nagyon szerette. Csak megnehezedett, és így hosszabb távon már igen kényelmetlen lett volna azzal vinni. De a gyerek-hátizsákkal kevésbé edzett szülő is simán elmegy pár kilométert amíg a gyerek 15-20 kiló. Egyébként az űrgyerekhordó így néz ki:

 Nem volt olcsó, de szerintem megérte. A másik dolog a szállásról.

Máté, aki natív bakonybéli óvva intett minket a kisgyerekkel sátorban alvástól. Ez nekünk elsőre nagyon jó kalandnak tűnt, de M szerint alattomos a hegyi éjszaka, hajnalban belénk fagy majd a kula. Mondjuk ő nem fogalmazott ilyen hatásosan, de én megértettem. Így inkább nem cipeltünk egy hátizsákkal egy ötkilós sátrat és két meleg (bar ugye M szerint nem elég meleg) másfél kilós hálózsákot. Így utólag belegondolva ez egyszerűen lehetetlen lett volna. Talán ha sziklakemények lennénk, és a gyerek alá és a hátizsák alá is felkötünk még egy-egy tízkilós zsákot... De ezt így nem tudom együtt értelmezni a pihenés fogalmával. Helyette M ajánlott príma meleg szállást, a Hegyalja vendégházat. Ezt T már megénekelte, így csak annyit tudok hozzátenni: voltam már pár helyen falusi szállásokon, de én még ilyen tökéletes szállást nem találtam. Egészen biztosan vissza fogunk térni, másnak is csak ajánlani tudom.

Este megpróbáltunk vacsorázni, szánalmasan naiv dolog volt nyolc után próbálkozni. A sörözés sikerült, amíg mi a sörökkel bíbelődtünk, addig Klári volt az anaszteziológus a gyermekágynál. Reggel császárszalonnás rántotta. Elég spontán volt ez az egész, reggeli közben megpróbáltunk valami megvalósítható tervet kieszelni. Végül úgy döntöttünk, hogy nem reális egy következő faluig kísérni T-t, így inkább csak elkísérjük egy darabig, aztán visszatérünk a bázisra. Gyerekesen lassú indulás után kicsit mi is mentünk a kéken.

Régi álmom volt ez. Gyerekkoromban édesapámmal Zemplént százszor is bejártuk, de a kék többi része szinte ismeretlen számomra. Most úgy érzem, valami elkezdődött. Néhány barátommal tervezgettük, hogy nekivágunk, és szépen, szakaszonként végigmegyünk rajta, de eddig nem sikerült valóban nekikezdeni. Mióta megvan G, azóta kicsit féltem is nekivágni. Elmehetnék egyedül, de nem szívesen hagyom egyedül őket. Velük meg hogy lehetne. Hát most kiderült, lehet. Csak akarni kell. Mostantól a kicsit kihordom az erdőbe, és egyre többet fog jönni a saját lábán, míg a végén én kullogok majd utána. Így nézett ki a gyerek, láthatóan élvezte, hogy a kék túrán van és nem a kék metrón:

Szóval a mini túra alatt arra jutottam, hogy kicsi gyerekkel megáldott, kissé elkényelmesedett társaimmal mi is élvezhetjük a kék túrát, csak picit másként kell hozzáállni. Nekünk nem menne a több napon keresztüli menetelés, mindent magunkon hurcolva. De nem kell félni nekivágni, a gyerek imádni fogja. Először is kell egy jó szállást találni a kéken. Ha ez megvan, akkor:

• a helyszínre vonat-buszozni, a gyerek imádja az ilyesmit
• öt kilométeres túra az egyik irányba , szendvics piknik, futkározás, mifene, majd vissza
• egy nap pihenő, a falu felderítése
• nyolc kilométeres túra a másik irányba (adjunk az edzettségnek is)
• ezután az előző két pont ismételgetése, amíg el nem fogy a türelem, szabi, erő.

Remélem, hogy más is hasznát veszi ennek a kis beszámolónak. Ha még nincs gyereked, majd lesz. - vészjóslóan - Majd lesz. Jobb, ha felkészülsz.

Atya

A ház felháborítóan barátságos. Szépen felfűtötték nekünk megérkezésünkkor, fával, mint errefelé mindenki, a szobák nem csak tiszták de ízlésesen és hívogatóan vannak berendezve. Már este elkezdem tervezgetni, hogy lehetne visszajönni ide aludni, akkor nem kellene a nagy zsákot vinni, ami jó lenne a tiltakozó jobb bokámnak. Mátét és a google maps-et megkérdezve gyorsan kiderül, hogy ez kb lehetetlen. Olyan irányba megy a kék, ahonnan tömegközlekedéssel nagyon lassan érnék vissza, szóval ezt bukom. Este naív pestiek módjára nyolc után indulunk el vacsorázni, hogy együnk valamit a Máté által ajánlott Vadszőlőben. Mire végigsétálunk a falun a hely bezárt, ennél jobban bezárva már nem is lehetne. Egy darabig még válogatni próbálunk a kocsmák között, utána beülünk az egyetlenbe ami nyitva van. A Fradi söröző népe kedves, a kétéves Gergőt a férfiak a szokásos tanácsokkal látják el (szívtipró leszel, ne házasodj meg). Péterrel berúgunk, utána vissza a Hegyalja házba (képes vagyok google maps-el navigálni a faluban, én ugyan nem gyalogolok feleslegesen), ott még egy kis sör, aztán igaz forró vízes zuhany és beesés az ágyba.

Reggel gyanakodva vizsgálom magam, mert nem akaródzik ott hagyni ezt a szállást. Elkényelmesedtem, és nem akaródzik egy ismeretlen helyen éjjel esőben felállítani a koporsó formájú sátrat, és imádkozni, hogy működjön a plusz réteg nejlon, amit indulás előtt pár perccel vágtam a sátor fölé? Gyerekként, amikor a családdal a zöld skoda mikrobuszban nyolcan meghódítottuk Görögországot, a legszebb pillanat az volt, amikor a kocsi elromlott (minden emelkedőn), és úgy tűnt, neki kell állni stoppolni kettesével. Mondjuk ott meleg van, és narancsligetek, és Anyámnak kellett a dolog gyakorlati részével foglalkozni. Hol veszthettem el a szabadságba vetett hitemet? Amíg én ébredezem Péter és Gergő megszerzi a rántottához a hozzávalókat, én pedig kávézom a meleg paplan alatt, és tervezgetem meddig kellene ma eljutni. Még indulás előtt alaposan átvizsgálom az amúgy sem eltúlzott felszerelésemet, és ráhagyok a kis családra mindent, ami nem életfontosságú, ezzel nyerek kb 1kg-t. Indulás után benézünk az erdészeti kiállításra, ahol nagyon érdekes dolgok vannak, két emeleten.

A falun átvágva betérünk még a gyógyszertárba, mert a jobb bokám még mindig gyanús egy kicsit (a vízitúrán a csuklóm fájt, lassan combnyaktörést kapok majd ha lemegyek egy vizeskifliért). A felajánlott fásli nem nyeri el a tetszésemet, így ennyivel is könnyebb marad a hátizsák. Végig a napsütötte falun, át a patak hídon és lezseren elhagyjuk valahol a pecsételőhelyet is. Gergő mostanra bekerül a szuperszónikus háti hordszékbe, amin ugyanannyi állítási lehetőség van, mint az én zsákomon. Írigykedve nézem, ahogy Klári és Péter felváltva viszik, megkockáztatnék egy kisebb toporzékolást ha lenne esély, hogy beleférek. Az út egy mészégető hely mellett halad el, ami húsz éve még üzemelt.

A kis család a felfelé tartó caplatás keményebb részén velem tart, de utána (pont a lankás rész előtt), visszafordulnak, mert még ma vissza akarnak menni Pestre.

Újra egyedül kaptatok a kéken, fel az aszfaltúton, utána le az erdőben Németbányára. Ott a falu végét érinti csak a kék, ahol a lassan szokásossá vált polgárőrséggel, térfigyelő kamerákkal és harci kutyákkal védett településként mutatkozik be a hely. Be se megyek, hátha pont rálépnék egy gyalogsági aknára. Letelepedek a Jáger rétre, és csöndesen eszegetem a reggel készített szendvicset.

Ekkor kicsit furcsa dolog történik. Megáll a réten mellettem egy ezüst színű bmw, benne négy szimpatikus de testépítés és tetoválás iránt nyitott fiatalemberrel. Megkérdezi az egyik hol van a Pince-lyuk, elmutogatom neki, pár száz méter innen, együtt nézegetik a térképen. A biztonság kedvéért megjegyzem, hogy ha kiásnak valamilyen szajrét, akkor kérem a tíz százalékot (erre nincs válasz), és hogy ne ássanak ott el senkit, mert az nem szép dolog (erre udvariasan felajánlják, hogy esetleg engem, én szintén udvariasan szabódva lemondok a megtiszteltetésről). Közben megjegyzik, hogy csak kijöttek a jólevegőre. Ahha, kocsival, és azzal mennek oda is (Pince-lyukhoz levegőzni). Túl sok Bujtor filmet nézhettem, de nekem ez gyanús, valami kincs tuti van a sztoriban, kihasználják, hogy Csöpi felügyelő meghalt.

Ebéd után összeszedem magam és ballagok fel a hegyre a patak mellett. Megyek fel szépen, elhagyom a vadászházat, a GPS miatt nem tévedek el, kaptatok a hegyre Csehbánya mellett. Ekkor üt be a koffeinhiányom, mert a reggel csomagoptimalizálás közben a kávé és a termosz is feketelistára került. Azt gondoltam, hogy sűrűn lakott helyen leszek, majd veszek kávét a kocsmában. Ehhez képest az itteni falvak udvariasan kitérnek a kéktúra elől, megpecsételve ezzel apátiámat. Kénytelen vagyok természetjáróhoz méltatlan módon Metallicat hallgatni az erdőben, ami átpörget az akkor nekem unalmas szakaszon. 

Egy óra múlva csörög a telefonom, és egy UPC-s hölgy kérdezi nem zavar-e. Udvariasan mondja, hogy egy egészen kíváló ajánlatuk van számomra, digitális televíziózás, nagyon jó lesz nekem. Sajnálattal közlöm vele, hogy sajnos nincs tévém. Zavart csönd után megkérdezi, őszinte érdeklődéssel, és aggodalommal, hogy akkor mivel ütöm el a szabad óráimat. Bevallom neki, hogy most például napokig az erdőben vagyok, és mind a képernyő méretével, mind a dolby surround hanghatással mind pedig a high def felbontással teljesen elégedett vagyok (néha pár speciális effekt jó lenne, de nem siránkozok neki). Ennyiben maradunk, nem vagyok benne biztos, hogy meggyőztem. 

A táj kifejezetten hálás lesz kortesbeszédem hallatán, és innentől Városlődig folyamatosan szórakoztat. Felérve a kis domb tetejére először őzek robbannak el mellettem öt méterre, ki a rétre. Utána kapok egy kis szedret, és gyönyörködhetek a rétek, erdők és a falu teszveszváros-szerű képében. Lefelé ballagva az egyik bokorból ilyesztő hangokat hallok. Azt hiszem vaddisznó, de mivel sajnos nem figyeltem P. Margit biológia óráin a Rákóczi F. általánosban (mire ő azt mondta, hogy azt hiszed fiam szellemes vagy pedig csak szemtelen), lehet, hogy egy sebesült elefánt, vagy egy kolibripár, ami a Disvoveryn nézi az előző kettőből valamelyiket. Utólag viccesebbnek tűnik a dolog, de akkor meglehetősen féltem. Egyszer láttam egy hajtáson vaddisznót, és hát, meglehetősen dinamikus állat. Jobb híján hátizsákom jobb oldalt kicsit leengedve (ezt fogom pajzsnak használni), és az ajándékbe kapott svájci bicskát kinyitva közelítek (elátkozom magam, hogy a kispengést választottam, mert azon volt kisolló). Tudom, hogy ha találkozom az állattal, akkor a legjobb esélyem, hogy röhögőgörcsöt kap a felszerelésem láttán, de szerencsére úgy dönt az erdő felé veszi az irányt. Erre a fára menekültem volna fel: 

Városlődre beérve még mindig tart a gyönyörű napsütés. A kék közben már nem a vasútvonal mellett közelíti meg a falut, ahogy 31 éve tette. 

Beérek a falu központjába és azonnal kiszúrom a házat, ahol a filmsorozat stábja is járt. Anno az volt a kérdés, hogy falumúzeum lesz-e a pár hónappal korábban meghalt tulaj sváb házából. A válasz igen, a ház ott áll szépen felújítva, mint nemzetiségi tájház. Jó látni, mégha csak kívülről is, mert lekéstem a nyitvatartást. 

Elballagok a menet közben kiválasztott Iglauer kempingbe, és elfoglalok egyet az osztálykirándulós faházak közül. A tábor alján még wifi jelet is találtam, el fogok így puhulni.

Tamás

Reggel felpattan a szemem az időközben kikapcsolt ébresztő időpontjában. Összedobom a cuccokat negyed óra alatt, és kimegyek a buszmegállóba az emlegetett fél nyolc előtt tíz perccel. A megállót semmilyen tábla nem jelzi, csak szájhagyomány útján lehet megtalálni, de a busz szerencsére időben megjelenik. Zirc központjában szállok le, ezzel megbecstelenítem a túra szellemét, mert kétszáz métert a Kéken is busszal teszek meg. Szerencsére senkinek nem tűnik fel. Már a buszról szemezek a cukrászda felirattal, omlós briósokat vizionálok minőségi kávéval kísérve. Ez kicsit elhamarkodott  elképzelésnek bizonyul, amikor a cukrászda teljes sütemény kínálatáról kiderül, hogy ő két csomag gyári linzer, és itt inkább alkohol árusítás zajlik. J. Lajos osztálytársam esete jut eszembe, amikor bement a szentendrei bükkös presszóba, kikérte a süteményt, mire felszólították, hogy ne játszadozzon ifjú életével, az csak dekoráció.

Leülök, szállingóznak a vendégek, mindenki kikéri a piros vagy fehér bort, sütemények iránt senki nem érdeklődik. A kávé sajnos a később beszerzett, frrriiissss-ként beharangozott péksüteményekre emlékeztet. Valaki, akit ismert valaki elmesélte valakinek, hogy milyen a kávé (péksütemény) íze, aki erre felbuzdulva legyártott valamit, ami szerinte olyan. A műintézményben előszedem a telefonon lévő, a Másfélmillió lépésből készített képernyőmentéseket és megnézem miket látok ma, amit ők is láttak.
 

Az első látnivaló a bakonyi nullás turistakilóméter. Tökéletesen ugyanolyan mint régen, de tujákat és padokat telepítettek köré. A kék jelzést körbenézve is könnyen kiszúrom, és elindulok az erdő felé. Pár kilométer után beérek az erdőbe, a filmsorozat készítőinek a nyomában.
 

Őket 31 éve pont itt érte a kevés esős nap egyike, nekem csodálatos napsütéses napom van. Borzavárig élvezem az erdő szépségét, sétálok az ösvényen. A falu előtt már jóval lehet hallani a tehéncsorda kolompolását.

Zirc és Borzavár között csak ezzel a nénivel találkozom, akit kikérdezek, nem gombázni, csak kis fákat gyűjteni megy. A falu szélén tehéncsorda legelészik, átvágok rajtuk, és szóba elegyedik a pásztorral.

Egy kis pálinkáért cserébe minden ipari titkot elárul, tíz perc múlva már tudom, hogy a háttérben üzekedni próbáló páros mindkét tagja tehén (vidéken is dúl a szabadosság), hogy a kutya nem őszül csak ilyen fajta (egy éves), és hogy a fizetés bruttó 180 körül van (nettó 100), amiért néha hajnali fél kettőkor kell felkelni.
 

Beballagok a faluba, lefotózom a helyet, ahol a sorozat szinte ugyanazon a napon 31 éve járt. Mint máskor is, most is furcsa érzés látni, milyen kevés dolog változott, amíg mi 31 évet öregedtünk. Én öt éves voltam, amikor itt ballagtak az esőben, te mennyi? Hasznosan telt ez az idő, amíg a fák kicsit magasabbak lettek? A templom mellett leülök, hallgatom ahogy a szomszéd suliban becsengetnek, és megnézem a térképet. Az út harmadánál járok, előttem a Kőrishegy emelkedik, utána meg majd le Bakonybélbe. Előtte még egy lankás séta, egymástól biztos távolságban lévő szintvonalakkal.

Menet közben még le kell ülnöm, mert nem tudok ellenállni a napsütéses réten való kávézásnak. Üldögélek, fotoszintetizálok, ahogy Apám mondta magáról, és teszem a semmit. Húsz perc múlva már felérek Szépalmapusztára, ami szép, viszont nem alma és szerintem nem puszta. A gyönyörű parkos épületek és a ló futtató mellett még szürke marháknak is van hely. Próbálom felvenni a kapcsolatot, de egyáltalán nem reagálnak a "cica, cica!" kiáltásokra.

Nézem ezeket a marha nagy állatokat és eszembe jut Toldi, aki elvileg megfékezett egy ilyet kézi erő segítségével. Végiggondolom mi kellene ahhoz, hogy ez nekem is sikerüljön. Az első gondolatom, hogy két átellenes lábát középen elvágnám, és akkor csak egy kicsit kellene meglöknöm, és eldőlne. Ez sajnos kivihetetlen, az EU nem engedélyezi az ilyen mókákat csak Spanyolok részére. Ezek szerint viszont marad a kitartó gyakorlás. De min? Hiába szerzek felfújható, vagy divatos műanyag köztéri bika szobrokat, az nem ugyanaz. Ott van például B. Gergely barátom, aki állította, hogy a gimnázium melletti karate órák, és az otthon tartott két ír sz(v)etter kutyán végzett gyakorlatozása elengedő ahhoz, hogy elbánjon a túlsúlyos agresszív kuvaszunkkal. Kutya, kutya, gondolta, de olyan ez, mintha állat, állat felkiáltással otthon cicákon gyakorolna, és utána bemászna az alligátorokhoz az állatkertben. Gergelyék kutyái nevükhöz méltóan annyira voltak harcra készek, mint két depressziós kötött pulóver, a miénk viszont félelemben tartotta a környéket, egyszer például kiugrott a dupla csukott ablakon, hogy megharapjon engem (időben megismert). Gergely ütközete Somával végül gyors lefolyású volt, a második kezdeményezte, az első pedig gyors racionális döntés után időben beért a nappalinkba. Gergely Édesanyja, H. Judit szerencsére pszichológus. Szerintem aznap este egy freudi szeánsz keretében lecserélte a kamasz gyermek fejében a férfi ideált harcos macsó spártaiból elmélkedő athénire, aki felnőtté (legyőzötté) vált az élmény hatására (azt hiszem, ez velem sokkal korábban megtörtént).

Lényeg a lényeg, ha le akarom ütni a szürkemarhát, akkor szürkemarhán kell gyakorolnom. Az egyetlen racionális kiút, ha szerzek egy kisebb példányt, az éj leple alatt felviszem a lakásba, majd minden nap leütöm, miközben ő egyre nagyobb lesz, így a végén győzedelmeskedik a teljes indukció, és én leverek egy kifejlett szürkemarhát. A konzervatív lakóközösséggel kezdetben lehetnek gondok, de ők is beláthatják, hogy nincs más megoldás, és elhallgatnak. Az etetést és a (négy) futópadon való edzést persze automatizálnom kell, mert ezek az állatok nem tűrnek olyan csendesen, mint egy szobanövény. Pár év elteltével, sikerem eljövetelével persze a kételkedők majd a szememre vetik, hogy az állat esetleg csak hagyja magát, mert bepavlovosodott nála, hogy takarmányért és szeretetért cserébe naponta megveri őt a gazdája, de ez puszta jogászi kötözködés. Addigra én már biztos fellépő leszek a Hortobágyon a lovasbemutató után, a nyugatnémetek éljeneznek, és csak márkáért fényképezhetnek le.
 

A fényes jövő eltervezésében az akasztott meg, hogy a Kőris hegy bekeményített alattam. Az eddigi két napban megszokott kulturált lankák igazságtalanul közeli szintvonalakra váltottak. A fák és a táj gyönyörű, a kaptató viszont meglehetős, mire az ember feljut a GPS szerint 726 méteres magasságba. Ezt megtoldja még az ember a kilátó megmászásával, ahonnan kitárulkozik a környék és a 30 méterre lévő, és így nehezen álcázható katonai radarállomás. A lenti padok egyikén megeszem a maradék szendvicset, letolok egy snickerst és iszom egy teát, ha már ennyit cipeltem a termoszt.

Innen már csak Bakonybélig sétálok majd, mert ott találkozom a Klári-Gergő-Péter családdal, akik holnap elkísérnek egy rövid szakaszon. Menet közben az erdészek által kirakott táblákon morfondírozom. Az egyiken az állt, hogy a volt kollégák száz évvel ezelőtt milyen hibát követtek el, amikor Szlavóniai tölgyeket telepítettek a hegyre. Erdészeti képzettségem a nullával egyenlő, de mivel rendelkezem egy erdőmester dédnagyapával, itt hangosan felszisszenek. Szlavóniai tölgyet, ide? Cöcö! Dédnagyapával mindketten csóváljuk a fejünket, hiszen mindenki tudja (a tábla is írja), hogy ez gyakran elárasztott területeken él, ami itt a Bakonyban meglehetősen ritka.
 

Ahogy olvasom a feliratot, szinte mintha nem is itthon lennék. Ezek az emberek őszintén szabadkoznak miatta, hogy száz évvel ezelőtt valamelyik elődjük olyan tölgyeket telepített ide, amik röpke egy évszázad alatt, több más csapás után végül 2005-ben tömegesen elkezdtek kipusztulni. Talán a fa ültetés miatti évtizedekben való gondolkodás teszi, de valahogy az erdészeknek nem megy ez a percemberkedés.
 

Azért a következő ábrán már az is kiderül, hogy a lelkiismeretesség mellett humorérzéke is van az erdészetnek. Szépen kiszámolták, hogy másodpercenként 0.41 köbméteres sebességgel nő a hazai erdő. Képtelenség ezt nem megszemélyesíteni, így gyorsan kiszámolom, hogy kb 0.2 másodpercre van szükség a teljesalakos faszobrom megtermeléséhez. Ugyanez idealizált, magas karcsú alak formájában ugyanennyi idő. P. Ádám barátom szobrához is csak kb 0.25 sec-et kellene várni, sőt ha úgy döntünk készíttetünk egy közös lovasszobrot, ahhoz is megvan az anyag 1.2 sec alatt. Lefelé baktatva az immár megszokottan szép bükkösben még végiggondolom, hogy nemzeti összefogással pár év alatt összehozhatnánk az ország-faház projektet. A mostani régi parlamenttel szemben lehetne, egy ugyanolyan tiszta fából. Mivel a mostanit fával állványozzák, ezt az újat nyílván kővel állványoztatnánk, így gyakorlatilag mindig lenne egy teljes országházunk kőből és plusz egy fából. Szép szimbóluma lenne annak, mikre vagyunk képesek együtt.

Közben beérek Bakonybélbe, a falu mellett sétáló asszonyok már ismerik az idevalósi barátokat. A kis család busza tíz perc múlva megérkezik, és megtaláljuk az idilli szállást a hegy lábánál. Kapunk egy kis pálinkát, aztán beülök a hintába posztolni. Már csak térerő kellene a boldogsághoz.

Tamás