Másfélmillió lépés nyomában

A rejtett szakasz

 

Az úgy kezdődött, hogy rájöttem, ha nyomom a space-t a falnak fordulva, akkor néhol megnyílik egy kis folyosó, és ott kötszer... Igazából nem. Valójában a táblázat alapos vizsgálata derítette ki, hogy egy nagyobb kanyar kimaradt a túrabeosztásból, ráadásul éppen a Budapestre be, majd onnan eltartó szakaszok.

 

Így aztán hiába vagyunk teljesen zöldfülű túrázók, a körülmények kedvező állása miatt elvállaltuk a 08.28-i túraadagot, péntek este csomagoltunk, áttanulmányoztam az idevágó filmrészletet, majd kellően nyugtalanul aludtam.

 

Szombat reggel Csobánkáról indítottunk, s mivel saját lépésmérőt állítottam üzembe, így igyekeztem hitelesíteni.

Sajnos a kis kütyü nem hálálta meg a törődést, mert az út egyik kb. egy órás szakaszán egy tapodtat sem mért, így az út végén, a Fenyőgyöngyénél 23761 lépést mutatott, ami a megtett kb. 25 km-re meglehetősen sok hosszúlépést jelent.

 

Csobánkán még nem voltam biztos abban, hogy az időjárás engedi utunkat, Damoklész kardjaként lógott felettünk az eső lába.

Ráadásul a tegnapi vihar is kellő alapozást nyújtott, kis falubeli bolyongás után megmászhattunk első agyagos dűlőnket, és a kék keresztről becsatlakoztunk a kék túraútvonalba.

 

Csobánka kicsit elhanyagolt, habár egykor (emiatt igazából most is) bájos falucska, számos történelmi emlékkel, a Másfél millió lépés kiemeli a szerb ortodox templomot, ahova sajnos nem jutottunk be, illetve nem is néztünk körül alaposabban, mert sietősre vettük az eső lehetősége miatt.

 

A templom régen és ma.

 

A falu régen és ma, az autó is új.

 

A település körül futó turistautakat gazdagon és alaposan kitáblázták, saját sétajavaslatokat, tanösvényeket alakítottak ki a környék látnivalóinak, az utunkba akadó táblák mind olvashatóak, informatívak.

http://www.tanosveny.oszoly.hu/

 

A falu határából hamarosan elértük a Kis-Kevély esőáztatta dagonyáját, és a bükkösben lassan elszigetelődtünk a civilizációtól – habár az ismert hűtőautós kiszállító szignálja még sokáig kísért minket. A Kevély-nyeregben megejtettük életünk első kéktúra pecsételését, gyakorlatlanságunk tisztán látható: sem a magunkkal hurcolt pecsétpárna, sem a filc, sem a véletlenül kezembe akadó szempillaspirál (nem, nem tudom, miért volt a táskában, soha nem is tudtam) nem segített – a pecsét maszatolás lett, ha nagyon erősen nézzük, akkor vagy két mókus kergetőzik a fán vagy késik a villamos vagy valami ilyesmi ábra rajzolódik ki.

 

A Nagy-Kevély oldalában megcsodáltuk a kőfülkét, a Teve sziklát,

majd a tölgyesen keresztül eljutottunk Pilisborosjenő határába. Vagy más oldaláról láttuk a települést, vagy valóban eltér a lakossága Csobánkáétól, de pazar villák kertjeinek alján haladtunk a Köves-bércig.

Itt még a kert is összkomfortos.

 

A bérc kis területén kanyargós emelkedő vezet át, a közeli Külső Bécsi út folyamatos zaja miatt hamarosan az lett az érzésem, mintha egy erdőrezervátumban járatnának körbe-körbe, hogy a zsebkendőnyi vadont hatalmas területként éljem át. A bérc kis világa tényleg mintha másik időben létezne, az egyik tisztás elvarázsolt minket: sűrű mohaszőnyeg között apró, göcsörtös fácskák kanyarogtak, mintha a táj valami japán naptárhoz pózolna.

 

Mások is fogékonyak voltak a terület mágiájára, két hölggyel találkoztunk, valamiféle szakrális tevékenységükre utalt a lopótök csörgő, a becsomagolt lapos dob és távoli tekintetük.

 

A területen pusztító erők is működnek:

 

A Külső Bécsi úton átkelve egy szántóföld és az Aranyhegyi patak között haladtunk a Solymári-völgyben.

Ott az az szántó, de vigyázz, nehogy valamelyik állat nyomából igyál, mert ha iszol, nyomban azzá változol!

 

Nem egy turista járt már így.

 

Második pecsételő helyünk, a Téglagyári Megálló (aka Rozália Téglagyár) következett, nevéhez méltón asszociálva a kutyákról híresült el - legalábbis én erre acéloztam lelkem, mivel a pecsételőhelyek kommentelői közül sokan kiemelték a téglagyár őrző-védő kutyáit, akik kiférnek és ki is bújnak a rácson. Végül kutyát csak heverészni láttunk, nagy kő esett le a szívemről. Pedig az út legszomorúbb szakaszát ezután tettük meg.

A Csúcs-hegy alatti dűlő lakói szinte minden szemetüket a kis erdőbe hordják ki, autógumitól kezdve bútorokig, sittig itt minden megtalálható. Különösen félelmetes az, hogy sokan egészen messzire cipelik be az autóval járhatatlan ösvényeken a súlyos zacskókat, zsákokat. Ennyire megéri? Apró bosszúság ráadásul, hogy a harmadik pecsételőhelyet elkerültük, a számos kis elágazás közül nem vettük észre azt, ami a kéktúráról picit arrébb visz a volt Csúcs-hegyi turistaház helyéig. Sebaj, a téglagyárnál mindkét pecséttel nyomtunk. :)

 

A Csúcs-hegyre felkapaszkodva kifáradtunk, így a hegy oldalán végigfutó Guckler Károly út egyenletes futása, szépsége hamar meditatív állapotba vitt minket, csendben haladtunk, lépésünk, lélegzetünk megnyugodott, balra a hegy meredek lefutása, jobbra néhány méternyi emelkedő hegyoldal, mi pedig köztük, a helyünkön.

 

A Virágos-nyereg után viszont szükség is volt erőnkre, mert először a Vihar-hegyet, majd a Hármashatár-hegyet kellett megmásznunk szinte toronyiránt. A Vihar-hegy sziklás görgetegei sem felfelé, de különösen lefelé nem könnyítették meg a haladást, lefelé a lélektani terror is bejátszott, minden megtett métert saját veszteségünknek éreztünk, amit a Hármashatár-hegyen újra vissza kell nyernünk. Vissza is nyertük, és erőnk végéhez közeledve a hegy magasztos panorámája töltött vissza belénk valamennyit. A hatalmas adótornyok embertől elrugaszkodott indusztriál hangulata csak erősítette a tágas láthatár, a magasság adta érzést.

 

A hegyről szépen lesétáltunk, s habár még nem volt igazi lakott terület körülöttünk, de már a városban éreztük magunkat, nekem a túra már a hegyen véget ért.

 

Tanulságok, talán csak magamnak. :)

Vízálló cipő. Eső után az aljnövényzet még napokig tárolja a vizet az erdőben.

Valami az ember lánya feneke alá. Szégyen, de eszembe jutott egy összehajtható ülőpárna, amely tolltartó méretű, de széthajtva kb. 1 centis hő- és vízzáró réteget jelent.

És ami egészen meglepett: talán Budapest közelsége tette, de észrevettem, hogy már nem lehetek sehol egyedül. A legelvadultabb sziklarengetegbe is elhallatszott a mentő szirénája, a repülők hangja, az autók alapmoraja. Egyszer sem éreztem a csöndet.

 

-g-

Az elmúlt napokban többször beszéltünk Attilával, aki vasárnap Becskéről folytatta a túrát a Kéken, és abban egyeztünk meg, hogy a Dunán még Ő átjön és Visegrádnál váltunk. Gond nélkül megtaláltuk egymást, és egy könnyű ebéd mellett átadta a felszerelést, így Mikivel dél körül jókedvűen indultunk el a Kéken – hogy 500 méter után sikerüljön is elveszteni a jelzést és tenni egy kis visegrádi városnéző körutat... ;) Indulás előtt kissé aggódva figyeltük a hét elején az előrejelzéseket, melyek azt jósolták, hogy pont szerda este fog megérkezni a hidegfront és csütörtökön-pénteken esőben túrázhatunk a Pilisben. Szerencsére a sors kegyes volt hozzánk, és gyönyörű napos időben folytathattuk az utat Visegrádtól.

A szakasz eleje kellemes bemelegítés volt a Fellegvárig, ahonnan gyönyörű kilátás tárult elénk – valóban „fejedelmi” érzés amikor a várból az ember a Dunakanyarra tekint – a várból, mely a 14. században a magyar királyok hivatalos székhelye volt, és olyan uralkodóknak adott otthont mint Luxemburgi Zsigmond és Mátyás király. Visegrádtól mintegy órányi – helyenként meredeken emelkedő – szakasz vezet a Nagyvillám hegyre, ahonnan (ellenállva a gyermekkori emlékek hívószavának és kihagyva a nyári bobpálya örömeit) folytattuk utunkat Borjúfő felé. Egy-másél óra séta után érkeztünk meg a Vízverés-nyergére, ahonnan visszapillantva Visegrád felé gyönyörű panorámában volt részünk. Ez a fennsík mintegy 5-6 km-es szakaszon halad, és mivel a délutáni órákban érkeztünk ide már a meleg sem volt probléma és igazán idilli körülmények közt tudtunk „kirándulni”.

 Némi ereszkedés után 6 óra körül érkeztünk meg Pilisszentlászlóra, és úgy döntöttünk az estét ebben a faluban töltjük. Rövid kérdezősködés után (az 5-6 órás pihenés nélküli menet után kellemesen megéhezve) a helyiek javaslatára a Kisrigó Vendéglőbe mentünk vacsorázni – ahol fantasztikus kiszolgálásban és vacsorában volt részünk. Igazán kellemes meglepetés volt az étterem ahol a korrekt, minőségi és megfizethető konyha mellett az udvarias, barátságos kiszolgálás (és a kitűnő kávé és csapolt sör:) együtt nagyszerű alkalmat teremtett egy kis pihenésre és beszélgetésre. Estefelé a faluból a Székely himnusz hangjait hallottuk, így visszasétáltunk és megkerestük a zene „forrását” - mely a művelődési ház kertjében egy 30-40 főből, nagyrészt erdélyi kisiskolásokból álló csapat volt, akik a helyiek elmondása alapján minden évben itt kirándulnak. Végül a helyi kocsmában megittunk még egy sört, és éjfél körül felmentünk a falu fölötti erdőbe, ahol az éjszakát töltöttük.

 

Péntek reggel egy kávé és egy könnyű reggeli után tovább indultunk a Kéken. Eredeti tervünk Dobogókő volt mint következő állomás, de mintegy 2 óra séta után sajnos egy „útlezárásba” futottunk. Mint kiderült egy hosszabb szakaszon a kék útvonal fa újratelepítés miatt le van zárva, ezért kerülnünk kellett a piros-sárga-kék kereszt utakat használva. Sajnos nem igazán volt átláthatóan jelölve innentől az ideiglenes út, ezért itt többször kellett visszafordulnunk bizonyos szakaszokon és egy családdal is találkoztunk akik vélhetően hasonló okokból teljesen eltévedtek. A gyenge térerő és a hegyek miatt a telefonunk GPS alkalmazása sem igazán remekelt, ezért egy idő után a kérdéses helyeken a nap állása alapján próbáltuk megtalálni a helyes utat :) Ez egyrészt izgalmas volt, másrészt kicsit sajnáltuk, hogy az újratelepítés miatt lezárásoknak köszönhetően ideiglenesen le kellett térnünk a „hivatalos” útról. Az erdőből végül Csobánkától 3-4 kilométerre értünk ki, ezért eredeti terveinket némileg módosítva odáig mentünk.

Összességében ez egy nagyon szép szakasz, szívből ajánljuk minden túrakedvelőnek, főként hogy bár Visegrádon, Dobogókőn, illetve a Rám-szakadéknál szinte mindenki járt, az ezeket összekötő „köztes” út szépségei talán kevéssé ismertek – pedig a fővárosból is könnyen megközelíthető, és ez a terület (Visegrád, Esztergom, stb) a Haza egyik bölcsője, történelmünkben is kiemelkedő szerepe van. A jelzések (az egy ideiglenesen lezárt terület miatti anomáliáktól eltekintve) könnyen követhetőek, az út során többször találunk szépen kiépített pihenőhelyeket is, ami nagyobb társasággal vagy gyerekekkel utazva hasznos lehet.

Gábor

Reggel a törökmezői turistaházat elhagyva, utam a már "magasan" járó nap fényében szép öreg cserfák között vezetett. Jó tempóban eléretem a Köves-mezőt, aminek parkolójából már a várva várt Duna és Nagymaros látványa fogadott.

A Nagy-Hideg hegyi túristaházat elhagyva utam erősen lejtett, és érezvén a pihenés és a bagulyás-palacsinta áldásos hatását, igen jó tempóban haladtam. Hangulatos öreg erdőkben szaporáztam lépteim, hogy mielőbb elérjem a Kisinóci turistaházat, ahol kóla és bélyeg beszerzése volt a cél. Ezt az épületet a Turisták Inóci Társasága 1930ban épitette.

 

Tegnap este, miközben a képeket töltögettem fel az irományhoz a laptop közölte velem, hogy menti ami menthető és ha nem etetem meg aludni tér. Mivel a Nagy-kö hegy nem bővelkedik áramforrással ezért bezártam és elcsomagoltam őkelmét. Miközben a lemenő nap fényeiben gyönyörködtem, arra az elhatározásra jutottam hogy magam is aludni térek.

A katalinpusztai kocsmát elhagyva, a kék majd' 1 km-en keresztül a forgalmas 2. sz. főúton haladt. A túra során ez volt eddig az első alkalom, hogy nem éreztem magam biztonságban. Az út mellett nemhogy járda, de még útpadka sem nagyon akadt, csak a kb. 1.5 m mély vizelvezető árok. A lefelé száguldó kamionosok karavánjai pedig - az erősebb jogán - úgy gondolták, hogy térjek le én! Nohát meg is tettem volna, de hát hová!? Igy a gyakran csak 20-30 cm-re mellettem elszáguldó monstrumokat kicselezve küzdöttem magam előre, amig újra az erdőbe tért be az utam. Ám örömöm itt sem tartott sokáig, mivel jókora sár, majd jókora emelkedő fogadott. Azért szedtem lábaimat, mivel a mai napra Nógrádon-túlt jelöltem ki magamnak végcélul. Az út általában bükkös-gyertyános és tölgyes erdők között vezetett. Az erdőből kiérve egy szép hosszan elnyúló rétet fedeztem fel, amit a térkép alapján Bika-rétként azonositottam.

A langy nyáresti - bár kissé erős - szél és a fák leveleinek suhogása gyorsan álomba ringatott, és korán reggel pihenten ébredtem. A tegnap reggeli csalódás tapasztalataival a lelkemben komótosan készülődök, nehogy túl korán érj ek a következő -Katalinpuszta - pecsételés helyére.

A csúcsról lefelé az utam nagy Z-ket leirva gyönyörű gyertyános-tölgyes erdőben vezet, ahol hamar rátalálok a szépen kiépitett Bik-kútra, ami a Naszály északi lejtőjének egyetlen forrása. Kifolyása a karsztviz szintjénél magasabban helyezkedik el, ezért a feltételezések szerint a folyamatos vizáramot a törmeléklejtőben tárolódó, vagypedig a barlang- és repedésrendszeréből származó víz tartja fenn.

 

Vasárnap du. átvettem a stafétát a Cserháti Csöves Csellengők csapatától. Az előzetes telefonos egyeztetés alapján, a budapesti Pocok Presszóban leltem rá a csapat két kissé meggyötört, de annál lelkesebb tagjára, Ildire és Tomira. Némi adatmentés, megbeszélés és már robogok is, hogy mihamarabb a váltás tényleges helyszínére, Becskére érjek. Aki ismeri a Magyarországi viszonyokat, annak nem meglepetés, hogy a MÁV jegyen szereplő 85km-es távot, várakozást/utazást összevonva sikerült majd’ 5 óra alatt leküzdeni. A vonat robogott, és a kalauz felhívta a figyelmemet, hogy jól figyeljek, mert Becske-alsó állomás a sötétségbe burkolózva várja az utazókat. Este 10 után megérkezvén az állomás „várótermében” ütöttem tanyát, ahol Settenke, a denevér üdvözölt. Miután nem találtuk meg a közös hangszínt, úgy döntött, inkább valami vacsora után néz, és mivel társaság nélkül maradtam, álomra hajtottam fejem.


(Becske-alsó MÁV állomás, Settenke és az én lakhelyem)

Reggel korai ébredést terveztem, hogy már a tényleges túra részét élvezvén megszerezzem a szakasz első pecsétjét a becskei Vadász presszóból, és közben élvezzem a munkába igyekvő és onnan érkező helyiek társaságát. A reggel hatos harangszó a falu határát jelző táblánál talált, és igyekeztem, hogy mielőbb elérjem a presszót. A kelés túl koraira sikeredett, vagy csak én voltam naiv a falusi kocsmák nyitási idejével kapcsolatban, mert ez speciel csak 7 órakor nyitott :(


(A sikertelen pecsételés helye, 6.10-kor)

Kicsit csalódva a falusi kocsmákban, visszabattyogtam az úton, hogy folytassam a túrát a kék-országúton Kétbodony irányába. Az út kicsit egyhangúan kanyargott, változatosságot két őz és egy fácánkakas jelentett. Kétbodony határában az ősz első figyelmeztető jelére lettem figyelmes, a villanyvezetékeken fecskecsapat gyülekezik, és jellegzetes csipogásukat hallgatva eszembe jutnak azon szép régi idők, amikor még ilyentájt szinte mindenhol, óriási csapatokban gyülekeztek. (Környezeti hatások és a vadászat miatt nagyon lecsökkent a számuk :(


(Itt van az ősz, itt van újra…)

A falu határában egy szép fa szobor állít emléket a Rákóczi szabadságharcnak.

Begyűjtve a pecsétet, igyekszem tovább Romhányon keresztül először Alsópeténybe (a térkép és a régi út ezt a falut kihagyja, de a hétvégén megtudtam, hogy átfestették a jelzést és ne essek bele a kétségbe, ha ide kerülök), majd Felsőpeténybe, ahonnan a kéktúra bélyegzőt is őrző kocsmából írtam és most zárom eme soraimat, hogy újabb lépéseket tegyek meg a másfél-millióból.

Attila
 

Negyedik túranapunkat nem csak a sok-sok nevezettesség, a késő-nyári meleg, verőfényes időjárás, hanem a furcsaságok, érdekességek, szokatlan vagy nem várt események sora is tarkította. A táj eközben továbbra is az előző napokban már sokszor látott és begyalogolt dimbes-dombos, mezőgazdaságilag művelt, alacsonyabb (400-500 méteres) csúcsokkal büszkélkedő, gyalogtúrázóknak és kerékpárosoknak egyaránt kényelmes közép-cserháti vidék maradt.