Másfélmillió lépés nyomában

Egy hónapos kihagyás után újra rám került a sor, hogy átvegyem a stafétát, és belevessem magam a magyar dzsungelbe. A Népligeti buszpályaudvaron kezdtem az utazást, felszálltam a többi osztálykirándulásos gyerekkel a Várpalotára menő buszra. Várpalotán leszálltunk, ők rágyújtottak, én elmentem wc-re (pénzbedobós volt, beengedtem őket is, ez nagyon tetszett nekik), majd bevásároltam a civilizáció utolsó mentsvárában, a Penny marketben. A Tésre menő busz előtt összedobtam pár szendvicset, így leszállás után már semmivel nem kellett foglalkoznom.

A Tésig tartó utazás közben hallgattam a mellettem ülő srácok beszélgetését. Mint kiderült mindketten külföldre járnak dolgozni, mert egy hónap alatt ott 500 körül keresnek, itthon pedig 70 körül. Beülnek egy kocsiba öten, kimennek, ott közösen bérelnek házat, és a munkájukat is megszervezi egy vállalkozó. Furcsa, hogy a filmsorozat felvételének idején még az volt a gond, hogy a falvak elöregednek, mert a fiatalok bemennek a városba dolgozni. Most ezekből a városokból már nyugatra mennek dolgozni. Reméljük tanulnak kint valamit, mint régen az inasévek alatt, és azt is hazahozzák. Közben a buszvezetővel egy hölgy beszélgetett, ami megfelel a szlengblog "buszkurva" definíciójának :)

A buszról leszállva pár száz méter után kellett lekanyarodni az erdőbe. Hihetetlen gyors volt a változás, száz métert se mentem, egy gyönyörű bükkösben találtam magam, és fentről két őz nézett rám értetlenül. Két percig néztük egymást, aztán lassan elsétáltak. Úgy tűnik rengeteg idejük van (kereshetnének valamilyen rendes munkát maguknak).

Átváltottam túra üzemmódra, azaz a bankkártyát, pénzt, bérletet lecseréltem bicskára és fényképezőgépre. Sétáltam egyet a szép erdőben Jásdig, ahol a falu végén a Jásdi szentkút kápolna kapuján volt a kék jelzés. Nem tudtam eldönteni, hogy át kell-e mennem a kapun, vagy el mellette, de végül beléptem. Jelenésszerű élmény fogadott, mert azonnal kisütött a nap, és onnantól ez így is maradt a nap végéig. Nem tudom mi lett volna ha a vízből is iszom (volt sánta aki felépült), de ez így is szép élmény volt. A szent kút melletti telken van egyébként a vízmű telke, szóval itt a csapból is hmmmm, magas minőségű víz folyik.

Továbbmenve kénytelen voltam többször is a laposüveghez nyúlni, egyszerűen nem érek el mást menet közben, a víz a zsák hátsó felén van :) Nem tudom ettől, vagy attól, hogy ma egyedül gyalogoltam, de minden állatból legalább kettőt láttam ezek után. Filozófikus hangulatba is kerültem, mert rájöttem, hogy egyedül milyen nehéz kivenni a térképet a hátizsákból, mindig le kell venni hozzá. Ráébredtem, milyen fontos a barátság, mert ha nem lennék egyedül, akkor a másik ki tudná venni nekem. Utána viszont arra is rájöttem, hogy ezt egy térképtáskával átmenetileg pótolni tudnám. Ebből arra következtettem, hogy annak az áránál a barátság tuti többet ér. A térképtáska most 1500 ft, ha orosz katonai kivitelt választok.

A gondolatmenetet a következő eltévedésnél folytattam, mert ugye egy jó barát tud térképet olvasni, szóval ha pótolni akarom, akkor GPS-t is használnom kell. Ha egy olcsó androidos telefont használok (30.000 ft), akkor meg kell egy napenergiás töltő (25000 ft, mondjuk ilyen mindenképp kell, rég csorgatom rá a nyálam), mert az okostelefon mindig lemerül. A barátság ára így már meghaladta az 56.500 Forintot. A következő hasadéknál rájöttem, hogy egy jóbarát ki tudná hívni a mentőket, ha egy térerőtlen helyen töröm ki a lábam. Így teljes helyettesítéséhez mindenképpen be kell szereznem egy műholdas telefont. Ez most 2500 Ft naponta (!), így rá kellett jönnöm, hogy a barátság értéke felbecsülhetetlen. Ez lett volna a végkövetkeztetésem, de abba azért még belegondoltam, hogy ha én is teszek szívességeket a barátomnak, akkor tulajdonképpen ez szolgáltatások adómentes barterezése. Szóval a barátság jó, de a szürkegazdaság része. Jó ha az embernek van ideje végiggondolni a dolgokat, a mindennapi mókuskerék erre sajnos ritkán ad lehetőséget :)

Miközben ezen filozofáltam a táj sem tétlenkedett és szép őszi színekkel és szederrel festette alá a gondolataimat. A Gaja patakot követve eljutottam Bakonynánára, pecsételtem, söröztem, kávéztam és ebédeltem a kocsmában. A falu takaros, a helyiek kedvesek, de egy kicsit mindig zavarja a hangulatomat a helységnévtáblák melletti feliratok cseréje itthon. Régen ha új helyre érkezett az ember, akkor az első felirat amivel találkozott az Isten hozott, Herzlich Willkommen, Dobro dosli volt. Ezeket egy elég sajátságos magyaros vendégszeretet jegyében sikerült a legtöbb helyen Polgárőrséggel védett vagy Videorendszerrel megfigyelt terület táblákra cserélnünk. Érdemes lenne először kedvesnek lenni, és egy kicsit később fenyegetőzni.

A faluból kivezető aszfalt ösvényre váltott, majd elkezdett sokfelé ágazni. A kék felfestői nem mindig helyeznek el jeleket egy-egy kereszteződésnél, így gyakran kell az embernek próba utakat tenni az egyes ágakon.

Különösen trükkös volt az az elágazás ahol egy mezőnyi védett liliom kikerics (kösz buldus) vonta el a figyelmem, amíg az út titokban osztódni kezdett. Itt volt az ideje, hogy bevessem a titkos fegyvert, a kektura.eu-ra Péter által feltöltött trackeket. Ezeket google maps-ban is meg lehet jeleníteni (a google earth fileokra mutató linket be kell másolni a keresőbe), ezért indulás előtt elmentettem az ezekre mutató linkeket. Ezt telefonon megnyitva már láttam is merre ment Péter évekkel előttem.

Furcsa módon ő egyszer sem tévedt el a trackek alapján, vagy javította a kitéréseket. Ezek után sokszor vettem elő a telefont, és rengeteg időt spóroltam ezzel. Közben azon gondolkozam, miért nem akarok eltévedni, ha egyszer úgyis gyalogolni jöttem. Ennyi erővel megfogadhatnám a helyiek tanácsait, akik mindig tudnak egy rövidebb utat b-be a Kéktúránál.

Viszont ha már rövidít az ember, nem érdemes vacakolni, csak egyenesen menni. Meg is néztem, mennyivel lenne ez hatékonyabb, és a fenti térkép alapján 1100 km helyett csak 402-t kellene menni. Két és félszeres hatékonyságnövelés! Egy rendes helikopterrel ez pár óra alatt simán teljesíthető, és emlékeim szerint le is lehetne szállni a túra Keleti végpontjánál :) Miután ezt is sikeresen végiggondoltam, nem volt más hátra mint beballagni Zircre. Utána pedig rájönni, hogy a Máté által neten talált kemping nem Zircen van, hanem annak csatolt településén, ami levezetésnek még két kilóméter. Végül megvártak, tök egyedül vagyok egy egy hektáros kempingben, és a javaslatukra a konyhában töltöm az éjszakát, itt írom most a posztot a földön. Még viszonylag meleg víz, és rezsó és sör is van, teljes a luxus.

Tamás

Kusza jelzések útja a fehérvárcsurgói Becsali büfétől Tésig

 Miután megittuk a kissé parfümízű körtepálinkánkat a büfében, elindultunk a nnnagyon nehéz laptoppal és nnnagyon nehéz sátorral a zsákunkban a horgászok felé.

 Gondolkoztunk, hogy vigyünk-e lakást, de mint utóbb kiderült, nagyon jól tettük. Bakonykúti volt az első állomásunk, addig is nehézkes volt néha megtalálni a jeleket, de akkor még nem tudtuk, hogy ez maga a menyország, és a falu a határa. Volt egypár gyönyörű rét, ahol a jelzések a földön olyan fáradtan hevertek, hogy Májkelnájt sem találta volna meg hamar. Szóval kissé eltévedtünk, mint Pálék is a filmben. Itt hangzott el a tőlük vett mondat, ami egyben a cím is lett.
Meg itt hangzott el többször az is, hogy milyen jó, hogy van a világon női megérzés és ez most jól jön. Bár nem volt nehéz, miután mondjuk 16 percnyi jelnemlátás után felmerült bennem egy iciripiciri gyanú, hogy esetleg rossz az irány.

Találtunk egypár érdekes szemetet is a ’70-es évekből, amikor még 6,20 volt a tej és Derby volt a borotvahab.

Első állomásunk Bakonykúti volt, a cukimuki falu. Nagyon szép, a tiszta udvar rendes ház elv abszolút betartásával. Nagyon sok a felújított épület, látszott, hogy szeretnek városiak itt venni telket. (Miklósa Erika is itt lakik valamelyik sváb parasztházban). Miután megettük a helyi kocsmában a nagyon finom káposztás húsos lecsót és lefotóztuk Lizi nénit és többi a faszobrot, el is indultunk a rossz idő és a nemtalálható jelek országába.

 Elkezdett esni az  eső, először finoman, aztán egyáltalán nem finoman szakadt. Emiatt átalakult a hely a Gombák földjévé, főleg őzlábgomba volt sok, de erről nincs fotó, mert nem tudom letölteni a mobilomról. :(

 Na itt többször volt, hogy felderítő utakra indultunk külön-külön és hangjelekkel próbáltunk kommunikálni több kevesebb sikerrel. A legdurvább az volt, valószínűleg a Köves-domb környékén, hogy a bokros részt megkerülve, ugyanannak a fának a másik felén volt a jelzés. Az is belekerült kb. fél órába, mire megtaláltuk, de onnantól kb. egy kilométerre volt egy kukoricás mellett leszúrva egy vékony kis karó, aminek mind a két oldalán volt egy-egy jel, úgyhogy kiszámolós alapon, meg egy kicsi, pontatlan iránytűvel megpróbáltunk tájékozódni.
Végül sikerült és továbbmentünk, de addigra annyira besötétedett, és annyira tele lett a hócipőnk sárral, hogy feldobtuk a sátrat és bedobtuk a maradék páleszt. Még jó, hogy Krisz anyukája pakolt nekünk kis sütit meg kolbit, különben…

Másnap reggel fel és gyors indulás kissé durcásan és fáradtan. Nagyon szép a reggeli táj, gyönyörű vadkörtefákkal, és korgó gyomorral. Eljutottunk a kisgyóni természetbarát telephez, ahova még előző este szerettünk volna, és a megtaláltuk a másnapos Teleki Természettudományi és Turisztikai társaságot, akik előző este ünnepelték a húszéves fennállásukat.

 Végre lett vizünk, nemcsak borunk és pálinkánk, és uccu neki. Kisgyónon a szénvagyon kimerülése után megszűnt a bányászat, és a bányászok is elhagyták a falut. Az egykori szénbányára ma már csak a bányászmártírok emlékműve és a keskeny nyomközű kisvasút szénosztályozójának és rakodójának maradványai emlékeztetnek. Megnéztük a bányászemlékművet, ahol a bányász szemeit stílusosan kékre festette egy kreatívabb túrázó. A VADEX által állított Erdei szentélynél kicsit leültünk gondolkodni és folytattuk utunkat a őskövületeket őrző, vadregényes és titokzatos Tűzköves-árok felé.

Volt olyan szakasz, ami kidőlt fákkal volt tele, illetve amit benőtt a gaz teljesen, itt kicsit nehézkes volt a haladás, de alapvetően nagyon jól jelzett terület egészen Tésig.

A Hamuháznál megálltunk és megnéztük a fura nevű és méretű Csikling-vár maradványait.  A vármaradvány Isztimér községhatárában, a hegytetőn található, és ismeretlen időben épült. A megközelítően négyszög alaprajzú területet 4-5 méter mély és 5-7 méter széles árok vette körül, melynek egy részén szabálytalanul rakott, alapfalmaradvány látható.

Legnagyobb valószínűség szerint egy kisebb vadászkastély lehetett, melyben talán a környéken vadászgató királyaink is megfordulhattak, amit a közeli Királyszállás név is igazolni látszik.

Tésen végül megszakítottuk utunkat különféle okok miatt, ami ugyan kicsit befejezetlen érzést keltett bennünk, de most ennyi jutott. Viszlát Bakony, úgyis jövünk még!
 

Örsi, Krisz

Az éjszaka során a kutyákkal semmi gondom nem volt, ellenben a hőmérséklet egy jó tíz fokkal elmaradt attól amire az időjárás-előrejelzés alapján számítottam (illetve az okosan elhozott nyári hálózsákom komfort tartományától). A teljesen felhőtlen égboltnak azonban nem csak a hideget köszönhettem, hanem az éjszakai égbolt fantasztikus látványát is (a fényszennyezés, a közvilágítás és a felhők szinte teljes hiányának köszönhetően olyan látvány ilyenkor ez, amit Pesten sajnos szinte lehetetlen megtapasztalni). Reggel beugrottam egy kávéra egy helyi kis kocsmába, ahol a pultos hölgy és két helyi lakos éppen parázs vitát folytatott a közelgő választásokról illetve úgy általában a politikáról, úgy helyi mint országos szinten - ezt igen tanulságos lett volna a helyi jelölteknek meghallgatniuk...;) Amikor látták hogy a térképemet forgatom nagyon kedvesen a segítségemre siettek, és útba igazítottak hogy merre induljak el az aznapi első célpontnak kinézett Csákányospuszta felé.

Itt (még) remekül volt jelölve a Kék, és néha a nap is előbújt, úgyhogy nagyon kellemes volt az út.
Az első apró navigációs gondom a következő helyen jött (talán nem árulok el nagy titkot azzal hogy a mai napon nem az utolsó ;)

Itt szépen haladtam tovább az úton, ami nemsokára kettéágazott - jelzés egyik ágon sem. Elindultam a jobb oldali ágon, és mivel fél óráig semmi jelzés, úgy gondoltam biztos a bal lett volna jó. Hogy időt spóroljak meg úgy döntöttem nem jövök vissza az elágazásig, hanem az erdőn átvágva megkeresem a "rövidebb utat" a bal oldali ösvényhez. Ugye sejtitek hogy ez milyen zseniális ötletnek bizonyult ...;) Röviden, mintegy másfél óra múlva nagy nehezen visszataláltam ehhez a helyhez (ui itt láttam utoljára jelzést) és kiderült, hogy a helyes út a fenti képen a bal oldalon, a sárga virágok közt vezet...Tanulságos kis túra volt, hadd osszam meg mikre jutottam közben:

- ha fél óráig nem látsz jelzést akkor valószínűleg nem éri meg még felet menni hogy "biztos a következő kanyar után lesz"
- és semmiképpen nem éri meg a pókösztönre, hatodik érzékre vagy hasonlókra hallgatva letérni az útról hogy az erdőn át megtaláld a rövidebb utat. Az erdőben jó közelítéssel az euklédeszi-geometria érvényes, két pont közt az egyenes út rendszerint rövidebb lesz mint a többi amiket ilyenkor az ember rögtönözni tud
- ha gyanúsan sokáig nem látsz jelet akkor az esetek több mint 50%-ában (tehát játékelméleti szempontból gyakorlatilag mindig) okosabb döntés szépen visszaballagni az utolsó jelig amit még láttál és körülnézni picit, mint az összes többi (akkor és ott ígéretesnek tűnő) ötlet.

A következő szakasz a Mária-szakadék, itt elég sok volt az útra dőlt nagyobb fa, de amúgy nagyon hangulatos rész. A Kék hamarosan egy erdei temető mellett halad el - mintegy 20-30 sír van itt az erdő közepén, némelyik 130 éves, és a fejfák mellett van egy nagyobb fa csonkjába faragott Jézus képmás:
 

A temetőt elhagyva folytattam az utat, és hamarosan eleredt az eső - az első fél órában csak szitálás volt, a maradék négyben pedig masszívan esett végig. Igaziból ezen a szakaszon sok érdekes nem történt, a szakadó esőben próbáltam valahogy megtalálni a helyes utat, volt hogy négyszer mentem vissza ugyanarra a helyre, és próbáltam meg másik irányt jeleket keresve stb ;) Lehet hogy csak én bénáztam vagy nem volt szerencsém, de a beszédes nevű Új-Osztástól (hogy ne mondjam New Deal..) gyakorlatilag egy csillagtúrát nyomtam le mire meglett a nyerő út Várgesztesig - és az sem igazán segített, hogy az egyetlen ember akivel egész délután találkoztam rossz irányba irányított ;)

Volt nálam poncsó, és persze használtam is de az egész napos masszív esőben azért átáztam (és főleg a polifoam meg a hálózsák amiket nem takart tökéletesen) ezért bevallom nagyon megörültem amikor majd egy órányit haladva jelzés nélküli úton és 3-4  elágazás után ahol hasracsapással döntöttem merre menjek tovább, épp sötétedéskor valahogy sikerült kikeveredni Várgesztesre :) Mivel igen közel álltam hozzá hogy az erdőben kelljen tölteni az éjszakát egyedül, átázva, vizes hálózsákban kaja és víz nélkül, úgy döntöttem ma puhány leszek és az éjszakát egy vendégházban töltöm, és kiszárítom a cuccaimat hogy holnap még egy jót tudjak menni :) A család aki kiadja a szobát nagyon kedves, és a forró zuhanynál csak a tea és a vacsora esett jobban amivel megkínáltak (melyek egyébként nem járnak a szobához, csak a jószívűségüknek köszönhetem).

Ritka alkalom amikor az ember örül a hétfő reggenek, de én most így éreztem amikor hajnal nyolckor felkeltem hogy buszra szálljak és folytassam a Kéket Tardostól. Egy helyi vendéglőben pontos eligazítást kaptam hol tudok csatlakozni az útra, és - ahogy az útleírással egybekötött Kéktúra térkép javasolja - "fiatalosban"(!) elindultam. Rövidesen kiderült, hogy remek tempóban haladok - Hűvösvölgy felé, tehát pont az ellenkező irányba. Kézifék, vissza Tardosra ahol úgy döntöttem hogy ha már így alakult valami épkézláb képet megpróbálok csinálni az egyébként nagyon barátságos falucskáról. Van itt egy szép kis templom, (jól eldugva a falu közepén a Templom téren):

A templomban éppen nem volt senki (ezt nagyon szeretem egyébként, van annak egy hangulata amikor az ember teljesen egyedül van egy templomban), így - testi épségemet és lelki üdvömet kockáztatva - kinyitottam a harangtoronyba vezető zárt ajtót (mivel benne volt a kulcs azért ez nem volt nagy kihívás) és felmásztam hogy megörökíthessem nektek, mit is lát egy harangtorony. Ezt:

A következő falu nem egészen órányi távolságra Vértestolna (ahol egy helyi kocsmában egy 35 és 100 év közti férfi próbált útbaigazítani, de délután kettőkor - vagy az elmúlt 30 évben mindig - már kicsit ittas volt, ezért picit vak vezet világtalant jelleget öltött a dolog).

Amint ezt a falut elhagyom végre a nap is kisüt, és az út egy kis patak mellett, majd pedig egy vadakban gazdag, gyönyörű erdős részen vezet. Itt szinte teljes a csönd, és olyan szerencsém volt hogy egyszer pár méterre tőlem egy őz futott el. Ez olyan meglepő és szép pár másodperc volt (azt hiszem életemben először láttam őzet teljesen szabadon, a természetes élőhelyén testközelből, nem állatkertben, műút mellett vagy étteremben...) hogy ennek a találkozásnak sokáig a hatása alatt voltam (leszek:).

Úgy terveztem hogy a következő megállóm a csábító nevű Koldusszállás lesz, de mivel ismételten sikerült eltévedni végül úgy döntöttem teszek egy kis kitérőt Tatabánya felé ;) Az erdőben találkoztam két úriemberrel akik útba igazítottak (pontosabban közölték hogy a Koldusszállás valamelyik közeli domb túloldalán van - és itt elég sok dombot kell elképzelni egymás mellett...) és tartottak egy rövid helytörténeti ismertetést hogy miért hívják Vértesnek a Vértest (aki nem tudná az itt elolvashatja, röviden a támadó jellegű külpolitika sikerességének fényes bizonyítéka a sztori):

Hamarosan megérkeztem a Turul szoborhoz ahonnan pazar a kilátás a napfényes Tatabányára (de mivel elkúrtam nem sikerültek a képek amiket onnan csináltam kaptok egy művészi szobor képet):

Végül átkerültem Szárligetre, itt ülök most a kocsmában 8 jókedvű fiatalosb úriember társaságában, az éjszakát itt töltöm már. Mondjuk az egyik (tényleg) jófej helyi megkérdezte hol alszom és amikor mondtam hgy vhol felverem majd a sátrat megkérdezte van-e nálam gáz spray a kutyák miatt, de szerintem nem lesz gond, max kirakom a mai túrazoknit a sátor elé.

A Országos Kéktúra Gerecsét átszelő szakaszának elkerülhetetlen állomása Pusztamarót, ahol az egykori úttörőtábor faházai menedéket adnak az eső elől menekülő kirándulóknak, és az elázás folyamata is továbbvihető a büfében kapható sörökkel. A nedű mellé jó esetben történetek is járnak, például tanárokról, akik két hétre bezáratnák a büfét, nehogy a túlélőtábor sanyargatni kívánt résztvevői vásárolni tudjanak. A javaslatnak persze nem volt része, hogy kifizetnék a helyiség kétheti bérleti díját.

 

 

 

 

 

 

 

 

Pénteken másodszorra próbáltunk volna meg elmenni egy három napos Ipoly túrára, de megint nem sikerült. Tavasszal árvíz, most sima rossz idő miatt halasztottunk, de most legalább elmentünk a Kékre, addig sem áll a túra.

Piliscséven a kocsmában enyhítettük koffeinfüggőségem tüneteit, és jótanácsokat is kaptunk a helyiektől. Az, hogy Klastrompusztára felérünk negyven perc alatt nem jött be, az hogy sárosak leszünk elég gyorsan.

Útbaigazításuk szerint a templom után elmentünk jobbra és elhagytuk az utolsó házat is. Közben azon gondolkoztam, hogy lehetne úgy elhagyni egy falvat, hogy nem hagyjuk el az utolsó házat, de egyelőre nem jöttem rá.

Az utolsó háznál szép lovak vannak 

A falu után azonnal el lehet tévedni, ha az ember arra tippel, hogy a járható út lesz a Kéktúra. A Klastrompusztára vezető ösvényt gyorsan újra megtaláltuk, csak elsőre patakmedernek néztük. 

Felfelé persze javult a helyzet, szép száraz lett az ösvény és találkoztunk az aznapi két állandó kísérőnkkel, a szederrel és a parlagfűvel. Az elsőnek folyamatosan irtotottuk a gyümölcsét, a másodikkal idő hiányában nem foglalkoztunk.

Klastrompuszta a filmsorozat idejében a szöveg szerint egy szép kis üldülőfaluvá nőtte ki magát. Ezt a szokását máig megtartotta, nagyon szép rendezett nyaralók sorakoznak egymás mellett a gyönyörű fekvésű településen.

Klastrompuszta régen és most 

A nyaralókat elhagyva egy rövid ideig az úton sétáltunk, majd jobbra felkaptattunk a hegyre, hogy Kesztölc felett, körbe sétáljunk a falu felett és a sziklák alatt. Amikor kibukkantunk a fák közül Kesztölc felett, csodálatos panoráma fogadott minket. Azonnal le is ültünk piknikezni, és a szokásossá vált szederrel egészítettük ki a magunkkal hozott sült húst.

 Kesztölc felett - panoráma kép itt

Ennél idillibb tájat kisvasútas terepasztalán is nehéz lenne építeni. Ha valakit nem zavar Dorog "ipari szépsége" a jobb oldalon, akkor a hely felveszi a versenyt a Káli medencével. Ez a látvány folyamatosan kísért innen minket, ahogy fel le túráztunk a környező hegyeken.

A Kesztölc feletti szőlők és a sziklás hegyek közötti réten sétálva a megszokott szedret lepkeáradat egészítette ki. Kezdett a dolog kínosan idilli lenni, ezért a Kesztölc végi Hársfa kocsma érintésével - ami a térképünkön is fel volt tüntetve - inkább besétáltunk egy rendes iparvárosba, Dorogra.

Vasúti átjáró Dorogon akkor és ma. A kék az aluljárón megy át :) 

A film készítői itt alaposabban körülnéztek, mi csak átsétáltunk, mert igyekeznünk kellett, hogy behozzuk a lemaradásunkat. A csapat egyik fele visszament Piliscsévre a kocsiért, ketten pedig nekivágtunk, hogy a hegyeken keresztül elmenjünk Tokodra. A városban közben annyit láttunk, hogy minden szépen fel van újítva, és hogy vagy új vasúti aluljáró épült az utóbbi 31 évben, vagy a Rockenbauer csapat más útvonalat választott.

A várost elhagyva, pár eltévedéssel sikerült felkaptatunk a Getére, majd a Nagy Getére, és közben elhaladtunk a Kis Gete mellett. Valamiért nagyon tetszett ez a Gete név a helyi névadóknak. Közben áthaladtunk a túra számunkra legszórakoztatóbb pár méterén, ahol egy nagyon furcsa vízmosás miatt egy két méteres lyuk volt az út közepén. A szélén annyi hely maradt, hogy centis gyökerekbe kapaszkodva, meg- megcsúszó lábbal át tudtuk küzdeni magunkat.

 Furcsa vízmosás, élőben meggyőzőbb

A szintvonalak csak a térképen voltak ilyesztően közel egymáshoz, igazából csak lefelé menet fáradt el a lábunk a meredek lejtőn. Az Öreg-kőnél megpróbáltam lefényképezni azt, amit a sorozat készítői láttak anno, de szerintem teljesen más került a képre.

Öreg-kő, ha azt fényképeztem le :) 

Kicsit meglepődtünk, hogy mit keresnek motorversenyre utaló jelek, zászlók a Kéktúra jelzésén, de azt gondoltuk talán csak bicikli versenyt készítettek elő motorokkal. A ma gyalogló Balázs üzenete   szerint viszont tényleg motorverseny van a környéken, ami miatt egy szakaszt ki is kellett hagyniuk. Elég khmmm újszerű kezdeményezés a legnagyobb gyalogtúra ösvényünkön :)

A hegyekről leérkezve hirtelen Tokodon találtuk magunkat, amit nem értettünk, mert a sorozat készítői egy római romot ígértek nekünk, egy decensen kigombolt ingű geologussal.

A római erőd és a geológus, őket sajnos elkerültük

A csapat másik felével itt találkoztunk, és eldöntöttük, hogy levezetésképpen még benézünk egy sörre a Dunabogdányi strandra.

Itt láttuk, hogy jó döntés volt, hogy víz helyett a hegyeket választottuk.

Tamás

Átzuhan az ember a Nagyszénáson, ráborul az erdő, snitt. Mintha függöny mögé lesnél, új világ kezdődik; a Budai-hegység dimbes-dombos egykedvű derűjének vége, smaragdabb lesz a zöld, földesebb a barna, suttogóbb a levegő. Pilis. Pedig még csak nem is a szívcsakra-közeli, a Dobogókő körül ágaskodó, épp csak a Piliscsaba-Piliscsév viszonylat, sejthetően egészen Dorogig éppen ugyanígy. „Piliscsabán és Piliscséven áthaladt csapatunk.” Rockenbauerék a filmben rövid solymári kitérő után ennyivel elintézik a kéktúra pilisi szakaszát, csak egy faluval tovább, Klastrompusztán időznek egy éjszakát. A poszt végére kiderül, Piliscsév után oda miért nem jutottunk el végülis.

A vasárnapi rehab-séta másnapján már Nikivel ketten megyünk tovább. Hajnaltól lóg az eső lába, Nagykovácsi körül zajlanak a felhők, mindegy is, csak kávé lenne valahol, de nincs. A reggeli kóma kicsit belecsúszik a délelőttbe; már jócskán a Piliscsaba felé vezető úton jut eszünkbe bepöccinteni a lépésszámlálót. Lassan hízik a csend, lépésről lépésre. Néhány repülőt leszámítva olyan, mintha rajtunk kívül az égvilágon senki nem lenne a környéken. Csak jóval később akad egyetlen gombász, meg egy fát gyűjtő anya-lánya pár. Hétfő reggel az erdőben. Pszt. Rögzítünk. Lehet így is.

Néhol látni az erdőgazdálkodás nyomait, máshol a vihar csavarta ki a fákat, s így egyben az egésznek van valami hihetetlen erős vonzása. Érzésre csettintésnyi idő alatt jutunk el az Erzsébet-kútig.

Erzsébet-kút

Ha már a filmből kimaradt, egy kis múlt-búvár adalék. Piliscsaba 1808-ban József Nádor tulajdonába került, aki a kis falut uradalma központjává tette. Az utóbbi években pusztultak csak el azok a faóriások, amelyeket még ő ültetett el kedvenc vadászerdejében, az 1825-ös Erzsébet-kút viszont megmaradt mementónak. Épp csak kiérünk a lombok alól, az eső rákezd. Szakadó zuhéban egyre deltásabbá válik a faluba bevonulós jelenet, de a Kálvária út még így is szép.

Piliscsaba felett a fellegek

Régi házak ereszén piszmog az eső

Jobb híján bemenekülünk az első cukrászdába, és szűk órára elveszünk a tiramisu-bécsi krémes-csokitorta Bermuda-háromszögben. A piliscsabai Édes Anna cukrászda krémese egyszerűen tökéletes.

afterkrémes

A vasútállomáson barkács módon pecsételünk; kiderül, hogy az eredetit tintapárnástul ellopták. Van helyette betűs, MÁV-os – mindent nyomunk.

Piliscsaba, vá.

Piliscsaba vá, V. I. P. zone

Piliscsaba határánál eláll az eső, de látszik már, hogy az idő, a csúszás miatt borul a terv. Piliscsévig slattyogunk Klastrompuszta helyett.

Piliscsév

Piliscsév, határ

A homokos erdei úton szaggató quadoson kívül a faluban csak a „presszó” környékén találunk életjelet. A kocsma-szocio alapfigurái talpon vannak, csúsznak a wellness-fröccsök, Panni néni például a nevére szóló pohárból issza, ami jár. Órák után végre az első korty kávénál úgy tűnik, a piliscsévi kiskocsmában főzik az ország legjobb presszóját. A koffein álmosít. És akkor itt el is ejtjük a stafétát.

Niki és Réka

A túra első napján találkoztunk a Nagy-Milicen Mészáros Balázzsal és tanítójával. Balázs most írt nekünk:

Csodabogár

Remélem,nem haragszik meg egykori osztályfőnököm a címért. Ha csak annyit írok, hogy háromszor járta végig az országos kéktúrát és közben több mint 60 fiatalt tudott rávenni arra,hogy időnként tartsanak vele,már ez sem mindennapi. Én kétszer jártam vele végig és leg- utóbb ez év július 31-re meghívott a Nagy Milicre,hogy emlékezzünk együtt Rockenbauer Pálra - akihez szoros barátság fűzte- és csapatára, akik ezen a napon kezdték el forgatni a Másfélmillió lépés.... című filmet 31 évvel ezelőtt. A László-tanya kapujáig autóval mentünk ésonnan egy órai séta után már a tetőn voltunk.

 Balázs és Gyula bácsi a Nagy-Milicen

Az alkalomra készített 20 darab fa plakettet emléktárgyként és vitt magával egy palack jó házi kisüstit. Az arra járó túristák részesültek az ajándékból, akiknek cserében meg kellett ígérni,hogy terjesztik célkitűzéseit. Szeretné ha a régi kilátó helyére egy új épülne és ez a nap legyen a természetjárók napja, vagy világnapja az említett tévések tiszteletére.

A találkozókor tudtam meg, hogy könyvet írt Túraélmények Írottkőtől - Hollóházáig címmel. Azóta a könyv is megjelent és újra indul a Nagy Milicre most már könyvekkel is a hátizsákjában. Az érdeklődők 2010.09.05-én, vasárnap 9 és 15 óra között találhatják a hegytetőn Gyula bácsit  ismét emléktárgyakkal és azzal a jó kisüstivel.

Könyvbemutató a Nagy Milicen? Nos ez sem gyakori dolog. A hegyen egyébkén 50 fő körüli azok száma, akik egy-egy hétvégén egy nap megfordulnak. Még nem biztos, hogy ennek a meghívásnak is eleget teszek, de jó szívvel ajánlom az érdeklődőknek.

u.i. Tamástól:  a kisüstiből és a fa plakettből is kaptunk, mindkettő nagy élmény :) Érdemes érte megmászni a hegyet.

Például a srác, aki sétálva olvas valami szagos-rongyos könyvet – a kutya a lábánál. Vagy a lány tökéletes sminkben, élre vasalt futó-szettben, a fel-budai jólét minden összeszedettségével. Nordic walking megszállottak. Kockás inges nyugdíjasok kincset érő míves bicskákkal, térdzoknival, hózentrógerrel. No, hát ők a Fenyőgyöngye-Hűvösvölgy viszonylat vasárnapi archetípusai, és akkor itt jelentsük is ki, igen, ez itt a rehab-szakasz kérem, a város tüdejében, az elvonulás üdítő illúziójával. Mert ami nincs, az a csend. Az a mély, pofonnal felérő csend. Nem is ezért jár ide, aki ezt a környéket szereti. Pláne nem teljesítménytúrázni.

Árpád-kilátó: első megálló

Arányok a kilátóból

Rockenbauerék annak idején nem vesztegettek el sok időt a fővárosi kéken, be is iktattak egy pihenőnapot; mondjuk pont azt jártuk le matiné időben először hárman, aztán Máriaremetétől a nagyszénási finishben már öten, a magyar önkéntes rehab-hadtest felhőnéző szakkörének alkalmi tagozatával. Berendezett táj – így emlegeti a film Budai-hegységet, és tényleg, szinte vicc is térképpel bajlódni. A jelzések simán elvezetnek, és hétvégén egyébként is lépten-nyomon valakibe bele kell botlani, legalábbis Hűvösvölgyig. Aztán persze az ember szépen lelepleződik. Azt hiszi, ezen a környéken nem lehet újat mutatni neki, mégis csak budai, ugye, meg hát egyébként is. Hamar kiderül, egyikünk sem volt még pont így, pont ezen a szakaszon – figyelve.

Oroszlánszikla

Az Árpádkilátó után az Oroszlánsziklán simán átnézünk, aztán csak meglesz mégis, közben jönnek a történetek, kinek-kinek egy-egy saját foszlány, amiért a világ egyik közepe mondjuk a hűvösvölgyi repülőtér, a Hármashatár-hegy, vagy a Nagyrét. Be van ez a táj rendezve emlékekkel, le se lehetne róla fejteni.

Reptér

Reptér

Dani googlin'

A Gyermekvasút puszta látványától is dimenziókat zuhan az ember, tömény nosztalgia, némi időzavar, ráadásul pecsételőhely, szóval egyszerűen nem lehet kihagyni.

Hűvösvölgy/underground

Működő múlt – gyermekvasút

Dani a pénztárnál pecsétel, Misi dokumentál, befut a nosztalgiagőzös, és akkor itt röpke Grétsy László-blokkal álljunk is meg egy szóra. Mert aki a gőzösről leszáll, nem más, mint a valószínűleg legnagyobb magyar vonatrajongó, régi ismerős, Sinka Peti, aki MÁV-os jogi állása mellett azzal tölti a hétvégéket, hogy a Gyermekvasúton vállal extra melót – szerelemből. A Gyermekvasútnak takaros kis múzeuma van, most épp nekik fusizik talpig egyenruhában, fene vigye el, hogy későn kapott észbe, most csak ezt a melót csípte meg, amúgy köszöni, szép az élet, a nyáron például – nyilván vonattal – végre eljutott Hollandiába. A többi már egy másik poszt. Inkább regény.

Sinka Peti alias Sinqtya, a vasút-guru

Misivel Máriaremete felé a teljesen kiépült lakónegyed kellős közepén slattyogva kissé abszurdba hajlik, hogy akkor ez itt most egyébként tényleg az Országos Kéktúra útvonala, elhagyjuk a Náncsi nénit, a konyhaablakokból elszökött illatokból nagyjából lehet tudni, hol tart a vasárnapi ebéd, kósza sétálgatók, babakocsit tologató anyukák, világbéke, miegyéb. Három évtized után Rockenbauerék valószínűleg rá sem ismernének a környékre. Máriaremetén, a kegytemplomban épp a mise végére, a Himnuszra esünk be. Egyedül talán itt nem változott semmi.

Mise után, Máriaremetén Szilviéket épp a templom előtti térnél köpi ki a busz; délután ütős ötre egészülünk a kőkemény nagyszénási csúcstámadásra. Az Ördögárok-patak mentén, a Remete Szurdok egymásra boruló fái között sima gyaloggalopp, kis barlangi kitérő, aztán a Zsíroshegy felé vezető út már kiszakít a városias díszletekből; a Remete-hegyre vezető kaptató több is, mint jelleghatár. Nyugdíjas tempóban felkapaszkodunk – a kilátásért megéri.

Kilátás a Remete-hegy oldalából

Ni lovagok magaslesről Miután Zsolt motivációs indexe vasárnapi sör nélkül lassan esni kezd, minden reményünk az egykori Zsíros-hegyi turistaház romjainál épült Muflon Itatóban van. Néhány kanyar után felbukkan a cégér, a bejárat előtti fán láncon ott lóg a pecsét is, hát pecsételünk szorgosan. A helyiek kedvesek, nyaralóból alakították át a helyet. Erdőszéli kertes kiskocsma lett belőle, a ház tövében csend van, köpésnyire a civilizációtól ez itt a béke szigete.

Vasárnapi idill a Muflon Itatóban

A Muflon itatótól már rákjárásban sincs egy óra távolságra a Nagyszénás. Útközben kissé indusztriálba hajlik a táj, az este már érezhetően őszbe vált.

Laza huszonkét kilométer után nem tűzünk távolabbi célt – csak a Nagyszénás-hegycsoport környékén el lehetne tölteni egy teljes délutánt. Találunk matuzsálem fát, a nagyszénási turistaház emléktábláját, a lényeg persze a tér, a fények. A hegytetőn heverészünk, vadul kattintgatjuk a felhőket.

Lépésszámláló off. A magyar önkéntes rehab-hadtest felhőnéző szakkörének alkalmi tagozata este fél hét fele feloszlatja önmagát.

Réka, Misi, Dani, Szilvi és Zsolt